Végtelen hiábavalóság

…az valami olyan, aminek se vége, se hossza, nem visz se előre, se hátra. Igen, de néha nem a fizikális előbbre jutás az igazi haladás. Az „egy helyben állás” sok mindenre ráirányítja, ráirányíthatja a figyelmet. Peer Krisztián Ruzante azan Angelo Beolco Csapodár madárkájának átirata, a Csapodárok a Radnóti Színházban Szőcs Artur rendezésében igazi egy helyben állás, delelés, ami ha van elég kitartásunk hozzá, pont arra eszméltet nevetés hullámok közepette, amire a legkevésbé szoktunk figyelni: egymásra és az egymásban felfedezhető önmagunkra. Itt másként telik az idő és a cselekvés, mint ahogy 2020-ban várnánk egy színházi előadástól, de pont ezért a máskéntért érdemes megállni, beülni.

Igazi középkori, vásári miliő ez, amolyan több fenekű, egymásból egymásba nyíló, amit a pasztell színeivel,  sok ajtó- és ablaknyílásával ez a díszlet (Slárku Anett) elénk rak. Mindig beköszön, feltűnik, előbukkan valahonnan egyik-másik szereplőnk, hisz itt minden karakter a másik fényében, a másik kijelentései által lesz nemcsak megismerhető, hanem önmaga is. Végtelen bújócskázás is egyben ez a végtelenül egyszerű és fél évezrede népszerű szerelmi négyszög, amelyben persze sem az első, sem a sokadik perc után sem tudjuk, hogy sírjunk vagy röhejessége okán nevessünk minden értelmetlennek ható előrébb nem jutáson.

Szőcs Artur mintha csak „ürügynek” használta volna a darabot, apropónak arra, hogy a hirtelen pár hónapra beálló, a karantén lassúságában önkéntelenül és szükségképpen előtérbe kerülő emberit, azt a soha el nem hanyagolhatót és el nem veszőt transzparensen felmutassa. Az emberit, amit sem online tér, sem érintő kijelzők mögötti elbújás nem szab át, jobbá nem tesz, mint ahogy nem tud pótolni, kiváltani, ahogy megváltani sem. Nem, mert itt, Szőcs Artur rendezésében, hatalmas mennyiségben és látszólag „cselekménymentesen”  szembejön velünk. Ha akarjuk, ha nem, ám mégis igen érdekes e középkorian mai tükörbe nézés.

Tükörbe, igazi középkorian maiba nézünk, amolyan keretezettbe, ahol a keretjátékot Bálint András Antoniója viszi derekasan fekete betörőket megszégyenítő sapkájában magyarázva, mesélve sötét középkorról, a férfi-nő kapcsolatok időtlenül igaz mechanizmusairól. Közben kinyílik egy csapóajtó, fellép, lelép egy-egy másik szereplő, ahogy ez illik.

És mi nézzük, rácsodálkozva, kerekedő szemekkel, ahogy a pajzán és trágár kifejezések konyhanyelvi szakkifejezésekké kódoltatnak át Peer Krisztián átiratában, Antonio tolmácsolásában. Merthogy  középkorian mai komédia ez, hisz kiszólás áthallást követ, hisz a nemzeti színházeszményt tank módjára követelők szerint a színház trágárságnak helyet nem adható magasztos művészet.

Peer Krisztián szövegében viszont a színház az, ami,  és aminek lennie illik, sőt, ami nem lehet másként, máshogy: a mindennapi életünk elénk rakott mása, ahol a megszépítés csupán abban rejlik, ahogy önmagunkkal szemben meglátjuk önmagunkat. Mert ezen kívül minden más színházi nyelvbéli stilizáltság – nemzeti vagy nem nemzeti – giccs, oda nem illő, rá nem passzoló, mint tökön a gyűszű.

Szövegátiratában benne van minden, a karantén idősávjától az általánosan kell tudni színészkedéséig mindaz, ami az elmúlt fél és egészen elmúlt magyar esztendőink során a torkunkon akadt – mindazt visszabüfögi, de oly aránytartóan ízléses, jól eltalált,  a túlzást zsigerileg kerülni képes adagokban, hogy attól máris összefut a nyál a szánkban. Az persze  más kérdés, hogy az előadás szövegegészéből mennyit lehetett volna még húzni, hogy türelmünkkel,  koncentrálni képes figyelmünkkel ne éljen vissza,  az is igaz viszont, hogy e komédia önreflektív volta pont e tekervényes, cselekmény dömpinget mellőző, önismétlésbe is hajló mivoltában rejlik.

Három férfi „küzd” Betia (Sodró Eliza) kegyeiért, vagy legalábbis azt hiszi, hogy küzd, verseng, vagy hogy legalábbis rajongania kell, hisz akkor érzi önmagát helyén lévő férfiembernek. Sodró Eliza Betiájáról azt hinnénk, hogy frigid, kétoldali férfiundora van, akinek sem Ruzante (Rusznák András), sem Ruzante testvére, Menato (Pál András), sem pedig a markos, jókötésű katona, Tonin (Baki Dániel) nem kell.

Neki igazából egy valami nem kell, de az nagyon nem: a versengés nyomán megszerzem, megkapom kipipálásra hajtó strigula státusza. Oly hetyke, oly lekezelő Betia ő, hogy nem is tudsz nem elgondolkodni a motivációjáról, hisz piszkálja a csőröd, hogy miért is olyan ellenszenves, mint amilyen. Persze oly korban élünk, ahol puszta ellenszenvességnek hat az, ha valaki egyből nem azt és nem úgy akarja, ahogy mi. Betia öntudatossága Sodró Eliza-i kincs darabon innen és körúton túl.

Pál András Menatójában, ahogy a fejét fedő sapkában is, ott az elszántságát mindig félúton elhagyó, elvesztő vágy,arra az egy nőre való hajlíthatatlan bekattanás, amelyben több a megszerzésében rejlő belső önigazolás, mint az igazi, mélyről táplálkozó szerelem. Ám ez a szent,  esetlen együgyűség, ez az egy ügyet hajtó, senkinek sem ártó megveszekedettség egyben filozofikus is. Olyan, amely ma már test- és létidegen a trófeákra és stallumokra vadászó magán- és közéletünkben.

Ahogy Baki Dániel Toninja is, mint szagot, vágyat és kézzelfogható „tárgyat” lelő buldog,  csöpögő nyelvvel liheg Betia után, talán csak mert nem olyan könnyen megkapható, talán csak azért, mert e hölgy más férfiak figyelmét is felkeltette. Baki Dániel macsós lihegése, kardját csörgető duhajkodása mégis szelíd, a másikra figyelni akarásában, hajlandóságában emberi. Olyan, amit viszont nekünk még sokat, sokáig kellene gyakorolnunk.

És itt van a férj, Rusznák András Ruzantéja, aki ugyan nem fut felesége, Betia után, hiszen már nyeregben, akarom mondani házasságban él vele, mégis a testvérével, Menatóval és Toninnal folytatott végeláthatatlan lehetetlenkedése – ami pont a rá gyakorolt „hatások” okán mégsem annyira végeláthatatlan lehetetlenkedés – eredőjeként valamit kezd megérteni a férfi-nő viszony nem magától érthetődő,  és nem előre lejátszott meccsnek tekinthető természetéből. Gyermekien elvarázsolt naiv álmodozója a mindig máshol vansága ellenére is legbelül igazi, eleven, komolyan, józanul érző szerelmes, aki ráébred, hogy mindennek, még a már lejátszottnak gondolt futamoknak is tétje van.

Középkorian mai komédia, amely végtelenül hiábavaló. Na de miért, minek ez? Nem azt, nem úgy kapjuk, amire várnánk, vágyunk? Miért is? Mert talán nem arra van szükségünk, és toporzékolunk mi is, mint a szereplők Rozs Tamásnak, hogy ne azt és ne úgy játssza hangszerén az előadás zenéjeként, amit. Ám ahogy Rozs Tamás kajánul könnyed, érzékeny tehetséggel tudja, érzi – úgy ez a Csapodárok is pontosan sejti, mire van szükségünk. Összezártság és egymástól távol tartó elzártság után, alatt, előtt: a végtelenül hiábavaló önmagunkra. Mert ebben a végtelenül hiábavalóban időzik, létezik, él az, ami még bennünk, közöttünk életre érdemes és fontos.

(2020. szeptember 18.)

Csatádi Gábor