Ármány és szex, avagy kezdődik a Jago Show

Székely Kriszta Othellója az emberi szenvedélyek revübe és komédiába oltott tragédiája.

„A tragédia »fedett«, sorok mögötti üzenete a szerelmi-szexuális szenvedély mindent magával sodró erejéről szól. Amiben csak az a furcsa, hogy a darabban – Jago néhány vaskos kiszólását leszámítva – nincs szexuális tárgyú jelenet, szöveges utalás” – olvasom éppen Almási Miklós legújabb könyve, Az abszurd Shakespeare Othellóról szóló fejezetét. Székely Kriszta  rendezése a Katonában mintha tökéletes példázata lenne Almási mondanivalójának, annyi megkötéssel, hogy ha a darabban nem is, az előadásban elég konkrétan megjelenik a szex két, a színfalak mögött zajló, de a közönség számára jól hallható aktus formájában, és egyébként is, az egész előadást alaposan átjárja az erotikus szenvedély.

Elég megszólalnia, és áll a tábori zászló – valahogy így hangzik Jago kevésbé szépelgő véleménye Desdemona erotikus vonzerejéről Márton László fordításában, és habár a fő ármánykodó némi célzattal (Cassio szexuális vonzalmának felélesztésével) dicséri a fiatal nő szexusát, könnyen elhisszük, hogy a férfiak dominálta katonai közegben Desdemona a vágy titokzatos tárgya. Ezért akár jogosnak is érezhetjük Othello féltékenységét, amely azonban tragikus méreteket ölt, és végül a pusztulásba vezet.

Az Othello Shakespeare ama tragédiája, ahol a szenvedélyek talán a legnagyobb pusztítást végzik (még talán a Rómeó és Júliát említhetnénk). A végzetes szerelmi szenvedély, a mindent lángba borító féltékenység és a velejéig gonosz ármánykodás drámája ez, az érzelmek és a szenvedélyek mindent elpusztító erejének színháza. Bár a címszerep Othellóé, valójában két főszereplőnk van: a tüzes, szenvedélyes, hősszerelmes és idegen, fekete Othello, valamint a hideg számítással tervező, racionális, machiavellista, vérbeli pszichopata Jago. Sőt, cinikus korunkban mintha egyre inkább Jago válna főszereplővé, ami annyira nem is meglepő, tekintve, hogy a gonoszok szinte mindig izgalmasabbak, mint a jók (még ha egyelőre utóbbiaknak is drukkolunk). A Star Warsból is leginkább Darth Vaderre emlékezünk, és mára Joker is népszerűbb alakká nőtte ki magát, mint Batman.

Jago a nagy machinátor, aki orránál fogva vezet majdnem mindenkit: nemcsak Othellót csapja be, hanem Rodrigót (Lengyel Benjámin) és Cassiót (Vizi Dávid) is, egymásnak ugrasztva őket, hogy végül ő jöjjön ki győztesként. De valójában miben győz Jago? Mi az ő érdeke, célja, amit így elér? „Nem az vagyok, aki vagyok” – mondja. Vagyis nem az, aki saját maga szerint lehetne. Talán nagy hadvezér szeretne lenni, de csak egy zászlós marad, aki helyett Othello Cassiót lépteti elő? Vagy a gyönyörű Desdemona helyett csak a feltehetően kevésbé gyönyörű Emiliát kaphatja meg, és ez sérti férfiúi becsületét? Jago hivatkozik az elő nem léptetés sérelmére ,és egy ponton arra is, hogy Emilia talán egyszer megcsalta Othellóval. Ami nem is zárható ki, tekintve hogy Emilia expressis verbis kimondja Desdemonának: ő bizony nem lenne rest megcsalni férjét, ha úgy hozná a szerencse. De ez Emilia részéről is inkább az elhanyagolt feleség titkos – és a feltételes mód miatt gyaníthatóan eddig még be nem teljesedett – vágya, ahogy Jagót sem ez a gyanú mozgatja.

Jago esetében sokkal inkább egyfajta öncélú gonoszsággal van dolgunk, hiszen tényleges előnye nem származik Desdemona és Othello halálából. Még ha nem is derülne ki, hogy ő az ármánykodó, akkor sem esélyes, hogy Othello helyére léphetne. És ezt valószínűleg maga is tudja. Nem, itt a pusztítás önmagáért való szeretetéről van szó. (Lásd még: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” – Jago tulajdonképpen a hatalom nélküli III. Richárd, ahogy erre Jan Kott felhívja a figyelmet.) Ahogy bennünk, nézőkben részvétet és együttérzést kelt Desdemona és Othello értelmetlen tragédiája, úgy kelt Jagóban mindez örömöt, megelégedést és talán egyfajta jóvátételt. Ha már Jokert emlegettük: ő is az öncélú gonoszság és pusztítás prófétája, legalábbis Heath Ledger Jokere Christopher Nolan filmjében (és nem Joaquin Phoenixé). Ez persze nem jelenti azt, hogy gonoszságának gyökereit ne fedezhetnénk fel gyermek- vagy felnőttkori sérelmeiben, de a dráma nem erről szól, hanem arról, miként manipulálja Jago egész környezetét mások gyarlóságainak, érzelmeinek kijátszásával (Rodrigo Desdemonda iránti vágya, Othello féltékenysége, Cassio alkohol-intoleranciája), utalgatásokkal és álhírek gyártásával (a ma Jagója valószínűleg egy fake news-gyárat üzemeltetne).

Székely Kriszta rendezésében azonban ez a jagói gonoszság egyszersmind humoros is. Kovács Lehel Jagója leginkább Rába Rolandéra emlékeztet Zsótér Sándor W.S. Othellójából, ahol ez az öncélú gonoszság szintén komikus ábrázolást nyert. Nem tudunk nem nevetni Jago – számunkra, nézők számára – átlátszó trükkjein, ahogy például felvezeti, hogy dehogyis akar ő rosszat mondani Cassióról, de… Jago igazi showman, és hogy valójában egy show-t látunk itt, azt már az előadás legelején tudatosítja a rendező, mikor a színészekből rögtönzött zenekar a Doors Whisky Barját (Alabama Song) adja elő. A show elemet erősíti Vajdai Vilmos Montanója is, aki nevetséges piros egyrészes fürdőruhában merül el a Ciprus-parti habokban, ahogy Elek Ferenc Lodovicója sem az a méltóságteljes velencei nemes úr. De elég egy pillantást vetnünk az élénk vörös, lila és egyéb színek játékára, vagy a normál játékmódtól elütő, revüszerű betétekre, hogy kimondhassuk: amit itt látunk, az maga a Jago Show.

Más színt képvisel Bányai Kelemen Barna Othellója és Rujder Vivien Desdemonája, akik inkább hagyományosabb tragikus szerepben jelennek meg. Az ironikus tragikomédia az ő jeleneteikben egyértelműen komolyra fordul, a nézőt sem hagyva hidegen kettejük szomorú sorsa iránt. Különösen Desdemona megaláztatásának jelenetei erősek, ahogy a fiatal feleségnek át kell élnie, hogy Othello szerető férjből hirtelen goromba és durva bántalmazóvá válik. A korábban higgadt, a maga erejével tisztában lévő és azt jóra használó Othello a féltékenység erejétől vadállattá lesz, mintegy megerősítve a vele mint „négerrel” szembeni rasszista vádakat, hogy állatias ösztönlény, akit csak az hajt, hogy csődörként hágja meg a tisztes fehér nőket.

Székely Kriszta Szabó-Székely Ármin dramaturgi segédletével jól elegyíti a komédiát és tragédiát, teljesen mai, modern olvasatát adva Shakespeare művének, amely egyébként Shakespeare tragédiái közül önmagában talán a legkevesebb komikus mozzanatot tartalmazza. Pallós Nelli díszlete minimalista: a színpadot átlátszó műanyagfüggönyök kerítik körbe, amelyek mögött a színészek absztrakt játékot mutatnak be, maga a színpad viszont teljesen üres, amit csak a forgószínpad játéka dob fel. Othello feketeségét egyedül Szlávik Juli jelmeze érzékelteti: csak ő van feketében, a többi szereplő jórészt fehér öltözetet kap.

Bár adná magát, hogy a bevándorló és fekete Othello kapcsán a migránshelyzetre vagy a Black Lives Matter mozgalomra vonatkozó áthallásokban dúskáljon az előadás, ezt elkerüli, ami – valljuk be –, nem baj. A törökök Kalifátusként emlegetése felidézheti az Iszlám Államot is, de ennek sem lesz különösebb jelentősége. Székely Kriszta Othellója sokkal inkább a végzetes emberi szenvedélyek revübe és komédiába oltott tragédiája, amely bátran, de nem túlzóan emeli színpadra a shakespeare-i darabot keresztül-kasul átjáró szexualitást.

2020. október 9.