Meghámozhatatlan narancs?

…ám csak addig az, amíg azt hisszük vagy attól félünk, ódzkodunk, hogy nem találunk rajta fogást, nem tudjuk magunk számára feldolgozhatóvá, emészthetővé tenni. Ám a narancs, bármennyire is magának tekintélyt kikövetelő, mégiscsak egy narancs pusztán, semmi több. Azért van, lenne, hogy bennünket tápláljon – elvileg. És hidd bátran: gyakorlatilag is! Tárnoki Márk és az utolsó Zsámbéki-Fullajtár osztály az SZFE blokádja idejére a Radnóti Tesla Laborba befogadott Ha átléped a küszöbünk című vizsgaelőadása a színház itt és mostjának katonai ezredesekkel bevehetetlen csodája. Azaz: a tehetség, az emberi küszködés, vívódás, szűkölés hamisítatlan, magasnyomású katalizátora, amelyben ott van mindaz, amitől a művészet, a szabadság, a belső igényesség és amelytől a magát kereső, kétségek között lévő diákember az lehet,  azzá válhat, amiért érdemes lennie – mert enélkül tényleg csak darálásra valók lennénk, Dórán innen és Attilán túl.

Semmi különös, csak egy vizsgaelőadás, egy vizsgáról, jelen esetben az utolsó Zsámbéki-Fullajtár osztály két esztendővel korábbi felvételijéről. Székek, a tér két végében dobogók, zongora, hangfalak, erősítők. Semmi különös, csak egy vizsga, egy vizsgáról készített vizsgaelőadás. Csak hát mindig azok a semmi különösek a legegyedibbek. Azok, amelyekért odaadsz, odaadnál mindent – főleg utólag, amikor már nem hozhatod vissza semmiféle varázstrükkel sem ezeket a semmi különöseket, a kurva életbe.

De Tárnoki Márkéknak mindahányostul sikerül. Megéled a felvételi vizsga másod és harmad rostáját, a kollégiumi hajnalokat, amiket vagy próbákkal vagy olvasással, avagy épp a magánjellegű élettel töltesz , már amennyire ilyesmi egy kollégiumban lenni képes. Nézed a játékukat, függetlenül attól, hogy valamennyire mindenki önmagát játssza, és hihetetlen, hogy mindenki ebben a játékban, a játékában mennyire figyel a másikra. A másikkal játszik. Együtt. Nem általánosan, hanem pont úgy, ahogy az adott karakter, jelenet kívánja. Nézed őket és megérted, hogy nem hottentották,  nem puhány lébecolók, az élet munkás, gürcölős részét a könnyebbik végén megfogók liberális hüllőkeltetője ez, hanem egész embert, a teljes lényiséget megkívánó valami.

Valami felvételi vizsga, ahol a Fullajtár tanárnőt (Gloviczki Bernát) játszó egyetlen gesztusegésszel megragad valamit a mesteréből, megjeleníti, továbbadja, elmúlóan is kimerevíti. Kimerevíti, ahogy jó értelemben csak a színjátszás képes. A tehetséges, nem az általános, persze. Pusztulat ez, a középszert pusztító pusztulaté, amelynek akkor leszel fül-, szem- és létezés tanúja, ha eljössz, itt vagy, és nem az ország másik végéből sosem látott dologról mendemondák kliséinek szavait böfögöd vissza. Mert az nem ér. Főleg a színházművészetben nem – de ezt mindannyian tökéletesen tudjuk, ha épp nem bér kultúrpotentátot játszunk. Általánosan.

És persze van érzelmi, lelki „terror” is, és me too is frappáns félmondatokban, elejtett vagy épp „kötőszóként” odavetett, -vont, -citált mondatokban. Hallgatod, és hüledezel ezen a könnyeden kreatív vérprofiságon, amit te magányodban a klaviatúrával hetek alatt izzadnál ki úgy-ahogy, azt a közösségi darabírás (Tárnoki Márk és az osztály) úgy tolja eléd, maguknak önmaguk elé, hogy már minden izzadságcsepptől mentesen, gördülékenyen működik, él.

A színjátszás tanulása nem jobb híján való mulatság, nem a valamirevaló, „piacképes” munka helyetti showbiznisz. De nem is militáns sorkatona kiképző. Ahogy egy ezredes (Pásztor Dániel) rohamsisakban, terepruhában berohan, jó deszantosként, kezében gépfegyverrel, ahogyan az egész osztály pillanatok alatt a zongora és a kellékek, kollégiumi bútorok lövészárkában találja magát, azaz  belecsöppen, az szívet, elmét szaggató groteszk bohózat – holott 2020-as Vas u. 2/c-s valóság.  Véresen komoly, csakis a művészet félreismerhetetlen tehetsége által megoldható színház-valóság. Még véletlenül se színház-i!

És hát persze van a vizsgaelőadásnak egy vizsgafeladata, a Tanár úr által adott, amelyet a zseniálisan tenyérbemászó MTVA híradósa az épületbe bejutva kommentálni, tudósítani akar – a szabad sajtó szabad propagandájának a regnáló hatalom ülepét nyelvvel fényesre tisztogatásának szándékával -: vizsgafeladat a narancs meghámozásáról. Merthogy Zsámbéki Gábor kreatív, emberes feladatot ad, ha ad, amit nem általánosan, csak közösen, kreatív tehetséggel lehet megoldani.

És nem spoilerezek, de ami ezután következik az valami zseniális. Fölszabadító. És nem feltétlenül azért, mert felszáll a negyvenhatos tanterem a maga sötét fekete falaival, fel, a Vas utca fölé, fel, mind a fölé, ami végeredményben nincs: a politikai térfoglalások, a megalázások, a megbélyegzések, a pitiáner, hatalmat kiszolgáló pincsikutyaságok fölé.  A fölé, ami az alkotás, a művészet, az emberileg élhető számára nincs: a meghámozhatatlan narancs, narancsság fölé, a narancs fölé, amelyet az osztály egyik tagja – ráadásul nem is mind, csak egy! -szórakozott, éhes zavarában, nemes magától érthetődőséggel megeszik. Arra, azért „használva”, amiért lett, létrejött egykoron. Megesszük, erőt gyűjtünk ettől, és felemelkedünk, felszállunk.

Mindezt oly elegánsan, az egy szívvel-lélekkel-jelenléttel eksztázisában, egymásra figyelő, egymásból erőt merítő játszásban, hogy ettől ez a Ha átléped a küszöbünk igazi,  ki tudja,  színpadon utoljára mikor látott, minden mozdulatában teljes ars poeticává lesz. Olyanná, melytől még négy-öt nap után se könnyen szabadulsz. Nem is baj. Mert minden meghámozható, de a tehetség, a szívvel-lélekkel alkotni, létrehozni akarás nem. Sem a Vas utcában, sem sehol. A narancs mindig, mindenhol, mindenütt meghámozható – ám e kettő különbségét Tárnoki Márkon és az utolsó Zsámbéki osztályon innen vagy túl észre nem venni halálos ítélet – önmagunktól önmagunknak.

(2020. október 3.)

Csatádi Gábor