…könnyen meglehet, de az nevet igazán, aki utoljára nevet, már ha tud, ha van, lesz még kedve. És ha már nekünk bemutattak, még mindig van lehetőségünk nekünk is mutatni olyat, ami könnyen leiskolázza azt a másikat. Szabó Máté a Szerelmes Shakespeare-t rendezte a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadára- be szeretvén mutatni, hogy milyen az, ha a színházcsinálásba az is beleszól, akinek nincs kompetenciája, illetve amikor maga az élet szól, rendez bele. Nagyon sajátos, idézőjelek közé tett előadás született arról, hogy mi a színház, mi az élet, és mi nem az…

A rivaldán szétteregetett, emberes méretű papírlapok, üres, nyitott színpad, ahol Shakespeare (Rózsa Krisztián) ténfereg, vívódik kezében lúdtollal, hogy mit is írjon, hisz kellene a pénz a megélhetéshez. A színház, a művészet hátulnézetből, a takarásból így is látszik. Egy színpadi szerző Erzsébet korában nem mindig állt fényesen ihlet és pénz dolgában. Már aki persze, hisz Feczesyin Kristóf hetyke vidámsággal, könnyedséggel, pipázva tanácsait osztogató Marlowe-jának első ránézésre az írással, költéssel nem sok baja akad, igazi múzsaként jön-megy, mint akit sem emberi elme, sem kardél el nem halványíthat.

Rózsa Krisztián Shakespeare-je igazi nyíltszívű, elanyátlanodott zseni, akiről a darab első felében még nehezen hiszed el, hogy valóban briliáns elmével van dolgod – a nemmindennapiság Rózsa Krisztián Shakespeare-jén az észrevétlenségében emlékezetes, és ez egy pillanatig sem oximoron.

Lee Hall színpadi szövegkönyvét, melyet Marc Norman és Tom Stoppard filmforgatókönyvéből készített, Szabó Máté könnyed, kreatív szabadsággal kezelte – mondhatnánk: színpadon jobb a sztori, mint vásznon. Igaz, de minden műfajnak önmagában kell helytállnia, így okafogyott a párhuzamba állítás – és a helytállás, a helytállni akarás avagy tudás itt erősen billegő lábakon áll. Egy klasszikus színház a színházban szőttes ez, ahol minden idézőjelek közé kerül, hisz az Erzsébet-kori színház uralkodónak való kitettsége és az alkotói színház csatája is zajlik, vagy az is zajlana itt, e miskolci rendezésben a szerelmi szál mellett, természetesen. A fények, a levilágítás finom, költőin légies, a mélyet érzékenyen megmutatni kész csatáját minden esetre profi módon megnyerte ez az előadás.

©Éder Vera

Csak ezek között az ívek csatája között nem érzek karakteres, kontúros határokat, nem érzem, hogy a darabbéli „Rózsa” színtársulat és a darab eseményeinek játszása között érzékelhető lenne bármiféle tónuskülönbség. Érzem a megkülönböztetés, az idézőjelek közé tevés szándékát, de nem érzem e koncepció termékeny, éltető, az előadás egészén kezét otthagyó erejét.

Sajnálatosan –, nem lényegtelen ugyanis, hogy a vásári komédiát megmutatom csupán, vagy abban a regiszterben játszom is, mert ha megmutatni akarom, mintegy tükröt tartva a mainak, akkor azt kontúrosan, távolságot megmutatva kell játszatnom az előadás egyéb szövetétől így elhatárolva.

Ám itt abban a bizonyos „egyéb szövetben” sincs hiány: amikor a „Rózsa” Színházat  a király kancellárja (Lordkamarása), Edmund Tilney (Salat Lehel) bezáratja, mert ott találja Mészöly Anna Violáját, aki Thomas Kentnek öltözve próbálja megélni a színház iránti elnyomhatatlan vonzódását – akkor jó értelemben, a legjobban talán, összerántódik minden, amitől a színház színpadi, élő művészetté lesz.

©Éder Vera

Szegedi Dezső a színjátszás megmagyarázhatatlanságát a „Csoda!” felkiáltásba sűrítő színtársulat tulajdonos Hanslowe-jának nem tudod nem elhinni az euforikus, megmagyarázhatatlan örömöt, azt, amelyik már maga is szerelem.

Avagy Koller Krisztián utcagyereke, Jonh Webster, aki olyan kézzel-lábbal, önmagában is megbotló igyekezettel akar mindenáron bekerülni az éppen megírás alatt álló Rómeó és Júliába, hogy azt nem lehet a nevetés lelket megnyitó könnyei nélkül megállni.

©Éder Vera

Mint ahogy Bodoky Márk Samje, aki  Júliát alakítja a Rómeó és Júlia próbáin, és oly autentikusan játssza férfi létére a nőt, hogy az tényleg maga is színház a színházban, legyen az Erzsébet-kori avagy mai.

És nehezen felejthető Mészöly Anna kislányosan érett, felnőtten is gyermeki mosolya, amiből megérted a szerelem ragaszkodásának lényed legmélyéről táplálkozó erejét, kötődjön az a színházhoz, színjátszáshoz avagy Will Shakespeare-hez.

©Éder Vera

Mert végül is itt nem lehet bemutatni egy Rózsa Színháznak, avagy a „Kamarás Emberei” színészcsapatának, ha kancellár mondja, ha nem. Mert itt a pénz és a játszani, a megmutatni akarás diktál, az alkotás legjobb értelmében – mondja Szabó Máté a végére. 

Úgy, hogy attól kontúrtalanság ide, vagy oda, egészen lázba jössz, mert elkezd működni az, amitől a színház színház, és nem egy diszfunkcionális, este héttől tízig tartó időtöltés csupán. Nem, mert jó esetben a színház mutat meg és be a kancellárnak, királyi kinevezetteknek –, és ez így van jól, mert ha a színházat a művészet megmutatásának ereje vezeti, akkor az maga az időtlen, kegyetlenül igaz, érvényesen megsemmisítő bemutatás.

(2020. október 27., Miskolc)

Csatádi Gábor

©Éder Vera