"Ha nő létedre nem menthetlek ki a toronyból, akkor kussolj és mosogass"

Szeptemberben láthattuk először a Radnóti Színházban Peer Krisztián átiratában, Szőcs Artur rendezésében a Csapodárokat. A darab Betiájával és Ruzantéjével, Sodró Elizával és Rusznák Andrással beszélgettünk belefásulásról, a házasságban mindenki mást keres állapotáról, az udvarlásról mint kampányidőszakról, a nőket vagy Szűzanyának vagy hokedlinek tekintő férfiakról, a kettő közötti helyes félútról, az átirat tornádó erejű lendületéről, a rendezés minden idegszálat megmozgató, jótékony intenzitásáról, az ellentétek egymásnak feszüléséről és a demokrácia vs. kapitalizmus kibékíthetetlenségéről…

Van friss élményetek arról, milyen valamire ráunni, valamibe belefásulni?

Eliza: Az egyeztetésekre például, ezeket annyira unom, annyira fárasztanak, hogy inkább bele se kezdek… Amikor tudom, hogy valaki azt fogja kérdezni, hogy mikor érek rá, már attól gyomorgörcsöm lesz, ha látom, hogy csörög a telefon.

András: Erősen kell gondolkodnom, de nem nagyon tudok mondani ilyesmit… Még az egyeztetésekben is van valami nem egyforma, valami olyan, aminek lehet örülni. Még a csekkeket sem ugyanott, ugyanakkor fizetem be…

…nagyon rég volt már ekkora élményem színpadon – már az előadás kezdetén érzem, hogy tüzel a homlokom, meg is szoktam mérni az érintésmentes hőmérővel a lázam ilyenkor, nehogy tényleg valami baj legyen. Nagyon felpörgetem magam, mert annyi improvizáció, hirtelen helyzet van ebben az előadásban, amire gyorsan és jól kell reagálni.

…már csak azért sem…! …hogy ezzel önmagadat is kicselezd!

András: Igen, abszolút, hogy önmagamat is meglepjem! Mindig kell valami újdonság, mint ahogy az előadásokba is mindig próbálunk időről időre belecsempészni valami újat.

Eliza: Nekem a karantén alatt nagyon hiányzott a színház. Az idegrendszerem arra állt rá ugyanis, hogy este hétkor felfokozott módon működjön – nagyon furcsa volt, hogy se próba, se forgatás, se előadás nem adott neki feladatot.

©Szokodi Bea

Lehet, hogy a Csapodárokban sem egymásra, a házasságotokra untok rá, nem abba fásultok bele?

András: Ez a darab a mi kettőnk kapcsolatával viszonylag elég keveset foglalkozik. Talán csak egy-egy monológban, azokat is főleg Betia mondja. Itt nem is annyira arról van szó, hogy egyszer csak elunták a házasságukat, hanem ez a házasság a kezdetektől ilyen: nekem is, neki is egészen más dolgok fontosak, de ettől mégis „jól elvoltunk” egymás mellett.

Eliza: …igen, de nem ezt ígérted!

András: Nem véltem felfedezni a darabban, hogy itt valami megszokott, unalomig ismételt dolog lenne az, amiben már muszáj valaminek történnie, különben belefásulunk… Inkább arról lehet szó, hogy egymás mellett vannak, de mindenki más irányba néz, mást vár.

Bármit is ígérünk arról, hogy milyen figyelmesek, férfiasak, jó családfenntartó pénzkeresők leszünk, ha ez mégsem úgy lesz, az csupán a másikra való figyelemnek az elvesztése miatt történik. Mi, férfiak azokat a tulajdonságainkat, amelyekről azt gondoljuk, hogy vonzóak lehetnek, megmutatjuk – mint a gyerekek egymás közt az autós kártyáik számait…

Eliza: Az elhidegülésük nem fásultság, inkább megrekedés… Betia többször beszél arról, hogy ő próbált érdekessé válni a férje számára, aki közben egészen másra figyelt, másban volt. Betia el is meséli ennek a házasságnak az előtörténetét. Ő próbált otthonról menekülni – az első csávóhoz hozzáment, aki szembejött vele, és volt elég pénze. Csak aztán rá kellett jönnie, hogy teljesen hatástalan a férjére mindaz, amit ő nőként nyújthat neki: a kedvességével, az eszével, azzal, hogy főz… Semmilyen fronton nem tudja bevenni a férjét, amit azzal magyaráz magának, hogy persze, mert mi csak addig vagyunk érdekesek, amíg feleségül nem vesznek minket.

Ám azért attól függetlenül, hogy Betia belemenekül az első férfi karjába, mégis vár valamit a házasságtól, valamit, ami ennél azért „több”, nemde?

Eliza: Igen, mert egy udvarlási időszak olyan, mint egy kampányidőszak: mindenki a legjobb arcát igyekszik mutatni. Aztán, a „választás” után, hirtelen kezdenek kiderülni azok a dolgok, amik addig fedve voltak… Nyilván minden ember, amikor belekezd egy kapcsolatba, arra vágyik, hogy boldog legyen, és olajozottan menjenek a dolgok. Ezt persze lehet, hogy nem szavakkal, hanem csupán a viselkedésével ígéri a másik, aztán mégis …
©Szokodi Bea

Vajon mi történne velünk, ha nem kampányidőszaknak tekintenénk az udvarlást?

András: Én ezt a kategóriát nem ismerem: amit ígérek, azt tartom is! Ugyanolyan figyelmes vagyok, nem tudom hány év után is, mint a „kampányidőszakban” – szerintem ez csak figyelem kérdése… Bármit is ígérünk arról, hogy milyen figyelmesek, férfiasak, jó családfenntartó pénzkeresők leszünk, ha ez mégsem úgy lesz, az csupán a másikra való figyelemnek az elvesztése miatt történik. Mi, férfiak azokat a tulajdonságainkat, amelyekről azt gondoljuk, hogy vonzóak lehetnek, megmutatjuk – mint a gyerekek egymás közt az autós kártyáik számait – de nem tudhatom, hogy a megmutatottak közül, neki melyek fognak tetszeni.

Te elvárnád, avagy neked tetszene, ha az ismerkedés kampányidőszakában veled így viselkedne a másik, Eliza?

Eliza: Ezt azért a nők pont ugyanígy csinálják, ez mind a két oldalon működik. Néha nem is tudatos, hogy jobb embernek akarsz látszani, hanem az is szeretnél lenni ilyenkor, így tényleg: ösztönösen jobb emberré is válsz! Aztán azok a dolgok, amelyek ebben az időszakban üdvösen hiányoztak a személyiségedből, szép lassan visszacsempészik magukat.

Bár a feministák mára elérték, hogy ugyanazért a melóért már csak egy kicsit keresünk kevesebbet, mint a férfiak, még mindig hallani olyanokat, hogy a nők életfeladata, hogy minél több gyereket szüljenek a konyhában… és ilyenkor hirtelen úgy érzem, hogy aki ilyet mond, az nem úgy gondol rám, mint egy másik emberre, hanem csak egy „nőre”, akivel nem tud mit kezdeni, akit nem ért, de valamit muszáj gondolnia róla, ezért a „nőséget” vagy túlidealizálja vagy becsicskítja.

Ez a szöveg egyfelől fél évszázados, másfelől totálisan mai: mennyire éreztétek ti magatok is ezt a kettősségét?

András: Amikor ezzel a szöveggel elkezdtünk foglalkozni, akkor max. kéthetes ha lehetett. Krisztián annyira átírta a jeleneteket, a szöveget annyira maivá formálta, hogy ezzel egy pillanatig sem küzdöttünk. Ezt a fajta vásári színjátszást, a commedia dell ’artét mindannyian ismerjük, szeretjük, találkoztunk már vele. Arturral már csináltunk ilyet a főiskolán, szeretem is ezt a stílust, ezért már nagyon vártam a közös munkát. A színészek általában szeretik, amikor nem önmagukat kell játszaniuk, nem valami olyat, ami a saját karakterükhöz nagyon hasonló, hanem valami teljesen mást, elemeltet. Kivéve persze Betiát, akinek önmagát kell játszania!
©Szokodi Bea

Azt érzed te is, hogy önmagadat kell játszanod?

Eliza: Az biztos, hogy egy másik „síkján” mozgok ennek a történetnek, mint a fiúk: szerintem Betia az egyetlen, aki néha kirepül a saját nyomorából, és képes kívülről is megvizsgálni, hogy mi folyik körülötte. Ilyenkor rendszerint azt veszi észre, hogy senki sem figyel rá. Senki nem figyel senkire. Mindenki csak fújja a magáét. Az eredeti drámában Betia kifelé kacsingat a kapcsolatból, a mi verziónkban viszont Betia igenis szeretné, ha ebben a házasságban tudnának előrébb lépni, csak ő maga már nem tesz ezért semmit. Bár a feministák mára elérték, hogy ugyanazért a melóért már csak egy kicsit keresünk kevesebbet, mint a férfiak, még mindig hallani olyanokat, hogy a nők életfeladata, hogy minél több gyereket szüljenek a konyhában… és ilyenkor hirtelen úgy érzem, hogy aki ilyet mond, az nem úgy gondol rám, mint egy másik emberre, hanem csak egy „nőre”, akivel nem tud mit kezdeni, akit nem ért, de valamit muszáj gondolnia róla, ezért a „nőséget” vagy túlidealizálja vagy becsicskítja. A darabban ez úgy hangzik, hogy „…úgy bánik velem, mintha nem nő volnék, csak valami átmenet a Szűzanya meg egy öreg hokedli közt”. Ezt, azt hiszem, egy Rakovszky Zsuzsa versből kölcsönözte Krisztián (Peer- a szerk.), mert elég találó. Ha nő létedre nem menthetlek ki a toronyból, akkor kussolj és mosogass. Az egyik elvárásnak lehetetlen megfelelni, a másiknak meg fájdalmas. De e kettő végül is egy és ugyanaz: hazugság. Nem veled beszélget, hanem egy sztereotípiával, amit rád dobott, mint valami snapchat-filtert.

András: …de a kettő közötti átmenet, lehet, hogy pont jó lenne, nem?

Néha azt gondolom, az a baj, hogy egyszerre próbálunk kapitalizmusban és demokráciában élni! A demokrácia időigényes dolog: rengeteg idő kell ahhoz, amíg mindenki elmagyarázza, hogy mi van a fejében, és miről mit gondol. A kapitalizmus meg verseny: gyorsnak kell lenni, különben más viszi el előled a nagy lehetőséget. Így mire mindent szépen átbeszélünk, már lekéstük a saját életünket…

Eliza: A kettő között van az igazság!

András: …mert a Szűzanya és a hokedli között esetleg valami nagyon szenvedélyes, érzéki dolog van…

Eliza: Az igazi gond az, hogy ha ezen a skálán mozogsz, te csupán egy rólad kialakított kép vagy, nem pedig te magad.

Egyszersmind ez a szöveg – és ebben Peer Krisztián keze van, vastagon – baromian szellemes, pontos fricskát ad ennek a tavaszi karanténos, „működésképtelen” időszaknak is – mert hogy a világ évek óta „karanténban”, „online” működik, aminek csak kézzelfogható működésképtelensége ez a járványügyi karantén, az biztos. Milyen ezt a részét játszani?

András: A magam részéről eszméletlenül élvezem, nagyon rég volt már ekkora élményem színpadon – már az előadás kezdetén érzem, hogy tüzel a homlokom, meg is szoktam mérni az érintésmentes hőmérővel a lázam ilyenkor, nehogy tényleg valami baj legyen. Nagyon felpörgetem magam, mert annyi improvizáció, hirtelen helyzet van ebben az előadásban, amire gyorsan és jól kell reagálni. A jelenetek is olyanok, hogy iszonyatosan kell figyelnünk egymásra, egyszerre több irányba is, amire fel kell készítenem testemet-lelkemet, és én ezt nagyon-nagyon élvezem! Azt érzem a többieken is, hogy rettentően élvezik ők is! Nagyon jó energiák találkoznak a színpadon! – azt kell mondanom: ilyen ritkán van!
©Szokodi Bea

Eliza: Szeretem én is játszani ezt a darabot, mert egy csettintésre indul be, és a végére már olyan lesz, mint egy tornádó, amiből szanaszét röpülnek kifelé a tárgyak. Végigsuhan az emberen, behúz, beteker!

Fura nem, hogy bár ahogy megélitek, pörög, vágtat a darab, mégis a szerelem, az emberi kapcsolatok nyögvenyelős, elhibázott működésképtelenségét akarja ezzel körüljárni?!

Eliza: Ezért is szeretem azokat a dolgokat benne, melyek utólag, pluszként kerültek bele, mert mindegyik ugyanazt a működésképtelenséget járja körbe. Van az a Karinthy idézet, hogy „A férfi és a nő hogy érthetnék meg egymást, hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt – a nő a férfit.” Nem találjuk egymás nyelvét: nem ugyanazt jelenti az a szó, amit én mondok, mint amit ő ért alatta. Kicsit ettől is működésképtelen ez. Nem ugyanazt a színt látjuk zöldnek!

„…úgy bánik velem, mintha nem nő volnék, csak valami átmenet a Szűzanya meg egy öreg hokedli közt”. (…)Ha nő létedre nem menthetlek ki a toronyból, akkor kussolj és mosogass. Az egyik elvárásnak lehetetlen megfelelni, a másiknak meg fájdalmas. De e kettő végül is egy és ugyanaz: hazugság. Nem veled beszélget, hanem egy sztereotípiával, amit rád dobott, mint valami snapchat-filtert.

András: …ha az ember azt játssza, hogy unatkozik, azt sem úgy játssza, hogy nem csinál semmit, hanem ezerötszázféle dolgot csinál!

Eliza: … igen… mostanában minden pörög. Néha azt gondolom, az a baj, hogy egyszerre próbálunk kapitalizmusban és demokráciában élni! A demokrácia időigényes dolog: rengeteg idő kell ahhoz, amíg mindenki elmagyarázza, hogy mi van a fejében, és miről mit gondol. A kapitalizmus meg verseny: gyorsnak kell lenni, különben más viszi el előled a nagy lehetőséget. Így mire mindent szépen átbeszélünk, már lekéstük a saját életünket…