"A homályt csak belülről lehet fényesre dörzsölni..." Pótszékfoglaló

Advent, vagy amit akartok…

december 10. Kenderes Csaba

„Karácsony hetében Péter kapitány rongyokba burkolt nyöszörgő fiúcskára bukkant hazatérőben a kirakat előtt. Báván meredt a pöttöm emberi jószág a játékszamárra és kékrefázott hideg kezével hiábavaló erőlködést fejtett ki, hogy letörölje az üvegre rakódott alkalmatlan párát. Péternek ezegyszer megesett a szíve, odaállt csodabeli óriásnak az ágrólszakadt élet mögé.
– Kívülről nem lehet letörölni a homályt – fogta nyakon a kicsiny szipogót. – A homályt csak belülről lehet fényesre dörzsölni – tette hozzá, maga sem sejtve milyen igazt mond.
– A szamarat akarom – nyűgösködött rekenten a gyermek.
Péter a szemébe nézett azzal a sajnálkozó, atyás tekintettel, ahogy csak legényemberek tudnak kutatni néhanapos magukbaszálláskor tőlük idegen emberpalánták gondolataiban.
– Hogy hívnak, kis fiam?
– Sebestény.

– Hm. Látod, Sebestyén, az embernek ne szabad akarni olyan dolgot, amikről azt sem tudja, jó-é, vagy gonosz?
– De az a csacsi mozog – vágyódott Sebestyén tovább. – És én ráülnék, ha az enyém volna és a csacsi elvinne engem.
– Hova, Sebestyén?
A kis fiúben a feltett kérdés egyszeriben leverte és összetörte a mécsest.
– Haza – zokogta olyan keservesen, hogy Péter kapitányt szinte mellbelökte a nyomorúsága.
Szeretettel végigsimította a homlokát. Azzal akarta vigasztalni, hogy majd hazavezeti a csacsi helyett Sebestyén homloka forró volt, mint a tűzről lekapott edény. Megijedt Péter ettől a láztól, mert olyan emberi kötelességre eszmélt tüzelő parancsa nyomán, ami elől többé ki nem térhetett.
– Bátorság, fiam. Hazaviszlek. Kocsikán megyünk. Mondd sebesen, hol lakik apád?
Csakhogy Sebestyén sem apja, sem anyja címét nem tudta megnevezni már. Zavaros nyögéséből, amit a láz még fantasztikusabb mezbe cicomázott, Péter csak azt a kirakatszürke valóságot szövezte le, hogy Sebestyén éppoly egyedül, tehetetlenül áll ezen a nyomorúságos világon, akárcsak maga. Dühösen ragadta karon a gyermeket, átvonszolta a térdig fröccsenő, kátyus kocsiúton, be a saját kietlen hodályába, ahol ügyetlenül vetkőztette le, ágyba fektette s nyakig bebugyolálta.
Sebestyén lázálmában is egyre a szamarat látta s követelte. Felháborító kitartással ragaszkodott rögeszméjéhez, hogy eltemetett szüleihez csak a játékszamár hátán lovagolhat látogatóba. Meggyőződésével szemben hiábavaló volt az okos, csitító szó. Nem használt, hogy Péter ugyancsak meggyőződéssel minden rosszat ráfogott a mozgófejű, otromba kirakatdíszre. Izzadt hánykolódások közepette, tüdejének szemtelen és káros tágításával fújta, üvöltötte a beteg:
– Szamarat akarok, szamarat!
Céltalan, de öntudatos kalimpálással keze-lába ennek a mindent elhomályosító eszmének szegődött szolgá
tába.
Péter kesernyés kihózanodással magyarázta:
– Sebestyén, én vagyok a szamár, hogy hazahoztalak. Elégedj meg velem és viselkedj illedelmesen.
Pillanatra a beteg kerekre meresztette fénylő szemét. Meg akart győződni, vajon ő téved-e, vagy a kapitány hazudik? Péter feje azonban nem bólogatott s ez a Sebestyén jóvoltából rövidre beállott csöndbre megsemmisítő erővel hatott.
– Nem vagy igazi szamár – fordult el tőle megvetéssel. S a következő percben lábrakapott az iménti mérgesrekedt harsogás:
– Én a mozgófejű szamarat akarom!
Péter kapitány megadta magát. Lehorgasztott fővel bandukolt át a szatócsüzletbe, ahol esetlen magyarázatok után megvásárolta Sebestyén számára a játékszamarat.”