Advent, vagy amit akartok…

december 19. Hegedűs D. Géza

„A gyümölcskenyérhez szükséges dolgok közül a whisky a legdrágább és a legnehezebben beszerezhető. Az állam törvényei tiltják a whisky árusítását. De Haha Jones úrnál mindig kap az ember, és ezt mindenki tudja. Másnap, amikor az érdektelenebb vásárolnivalókat megvettük már, elmegyünk Haha úrhoz, abba a bűnös (ezt tartja róla a közvélemény) folyóparti Falatozó és Zenés Kávéházba. Jártunk már nála, ugyanezzel a céllal, de eddig mindig a feleségével beszéltünk, egy fáradt képű, vörösre festett hajú, jódszín ábrázatú indián assszonnyal. A férjét még csak nem is láttuk, csak annyit tudunk róla, hogy ő is indián.

Hogy egy óriás, és csupa sebhely a képe. És hogy azért hívják Hahá-nak, mert mindig komor, sohase nevet. Ahogy közeledünk a kávéházhoz (kívül-belül rikító villanykörtefüzérekkel díszített fabódé a folyó csatakos partján, nyirkos fák árnyékában, amelyeket szürke ködként borít be a moha), egyre lassulnak a lépteink. Queenie sem ugrándozik, közelebb húzódik hozzánk. Sokan haltak már meg Haha úr kávéházában. Megkéselték őket. Agyonütötték őket. A következő hónapban is tárgyalni fog valami ilyesfélét a bíróság. De mindez éjszaka történik, amikor a színes körték furcsa képeket vetítenek a falra, és nyávog a gramofon. Napközben elhanyagolt és elhagyatott a kávéház. Zörgetek az ajtón, Queenie ugat, és a barátnőm bekiált: „Haháné asszony, kérem! Itthon van?”
Léptek zaja. Kinyílik az ajtó. A szívünk majd kiugrik.
Maga Haha úr! És csakugyan igazi óriás, és csakugyan csupa sebhely a képe, és csakugyan nem mosolyog. Nem, csak néz ránk azzal a szúrós szemével, és megkérdezi: „Mit akartok. Hahától?”
Egy .pillanatra még a szavunk is elakad, nem mondunk semmit. Aztán a barátnőm összeszedi magát, de így is csak suttogni tud: „Ha kaphatnánk, Haha úr kérem, egy liter jó whiskyt.”
Már nem is olyan szúrós a szeme. Ki hitte volna? Haha úr mosolyog! Nem is mosolyog, nevet. „Hát melyik iszik kettőtök közül?”
„A gyümölcskenyérbe kell, Haha úr kérem. A sütéshez.”
Ettől elkomorodik, összeráncolja a szemöldökét. „Kár a jó whiskyt ilyesmire pazarolni.” De azért bemegy a homályos kávéházba, és már jön is vissza, egy üveget hoz, nincs rajta címke, és százszorszépsárga folyadék van benne. Felemeli, csak úgy csillog a napsugárban, és azt mondja: „Két dollár.”
Tíz– meg öt– meg egycentesekkel fizetünk. Haha úr vonásai egyszerre csak megenyhülnek, megrázza a pénzt a markában, mint a kockát szokták. „Tudjátok mit – mondja, és visszaönti a pénzt a gyöngyös erszénybe –, inkább küldjetek nekem pénz helyett egy olyan gyümölcskenyeret.“
„Micsoda derék ember – mondja a barátnőm hazafelé menet –, megérdemli, hogy két csésze mazsolát tegyünk a tésztájába.“

Truman Capote: Karácsonyi emlék