Advent, vagy amit akartok…

december 22. Rainer-Micsinyei Nóra

Az ösvény újra meg újra napfénytől sárga tisztásokon és sötétlő kúszónövény-alagutakon kanyarog keresztül. Még egy patak: foltos hasú pisztrángok megzavarodott hada kavarja fel a vizet, tányér nagyságú békák csobbannak közéjük, dolgos hódok építik a gátat. Queenie megrázza magát a túlsó parton, és reszket. Reszket a barátnőm is, de nem a hidegtől, hanem az izgalomtól. Mikor felemeli a fejét, és nagyot szív a fenyőszagú levegőből, lehull egy szirom a kalap valamelyik tépett rózsájáról. „Mindjárt ott vagyunk! Érzed a szagát, Öcsi?“ – mondja, mintha magához az óceánhoz közelednénk.

Olyan is, mint az óceán. Sok-sok hold jó szagú fenyőfa, szúrós levelű magyalbokor. Vörös bogyók, fényesek, mint a csörgő: rikácsolva csapnak le rájuk a fekete varjak. Annyi zöldet és pirosat tömünk a zsákunkba, hogy egy tucat ablakot is földíszíthetnénk vele. Most már ideje fát választani. „Kétszer olyan magas legyen – morfondíroz  a barátnőm –, mint egy fiú. Nehogy az a fiú lelopja a tetejéről a csillagot.“ Kétszer olyan magasat választunk, mint én magam. Szép, erős, vitézül ellenálló fát, harmincszor is oda kell vágnunk a fejszével, hogy megadja magát, egy reccsenéssel, egy kiáltással ledőljön. Nekiindulunk a hazafelé vezető hosszú útnak, magunk után vonszoljuk az áldozatunkat. Néhány lépést megyünk, aztán leroskadunk, fújtatunk. De olyanok vagyunk, mint a sikeres vadászok, erőt ad nekünk, felfrissít, hajt a diadal érzése és a fenyő jeges, férfias illata. Sokan megnéznek bennünket, amikor napnyugtakor hazafelé ballagunk a városba vezető vörös, agyagos úton. A barátnőm ravaszul hallgat, ha a járókelők dicsérik a gyerekkocsira emelt kincsünket, hogy milyen szép fa, és hol szereztük, legföljebb annyit árul el, annyit mormog, hogy: „Onnan túlról.“ Egy kocsi is megáll mellettünk, a gazdag molnár lusta felesége hajol ki belőle. „Negyeddollárt adok ezért a fáért!“ – sivítja. A barátnőm nem nagyon mer nemet mondani máskor, de most csak rázza a fejét. „Még egy dollárért sem eladó.“ A molnár felesége tovább erősködik. „Egy dollár sok érte. ötven cent. Ez az utolsó szavam. Maga igazán keríthet másikat helyette.“ A barátnőm meg azt feleli csendesen: „Nem hiszem. Semmiből sincs két egyforma.“

Truman Capote: Karácsonyi emlék