Shakespeare-analízis

Almási Miklós legújabb könyvének borítóján (©Hlatki Dorottya) Samuel Beckett Freudként analizálja a díványon alfába merülő Shakespeare-t. Az abszurd Shakespeare – szól a könyv címe, amely elsőre éppoly merész képzettársításnak tűnik, mint az „avoni hattyút” analizáló Beckett.

Az abszurdról mint irodalmi kategóriáról elsőre talán legtöbbünknek Beckett ugrik be, esetleg Ionesco, az abszurd első számú teoretikusaként pedig a Sziszüphosz mítosza Camus-je. Na de hogy Shakespeare-t valamiképpen az abszurd drámához köthetnénk? Ez már-már abszurdnak tűnik. Igaz, Almási már a kötet bevezetőjében igyekszik leszögezni, az „abszurd” itt ennél tágabb értelemben veendő: „idetartozik minden, ami a napi rutintól, a megszokottól eltér: a képtelen, a meghökkentő, a hihetetlen, a rejtvény, a vicces, a megtévesztő látszatok ferde rémsége” (7.). Ha így értjük, akkor már valóban nem olyan merész mutatvány Shakespeare-t összefüggésbe hozni az abszurddal, igaz, az a kérdés is fölvetődhet, nem jelent-e már túl sok mindent az abszurd, nem inflálódik-e magának a szónak az értelme. Én személy szerint azt gondolnám, hogy igen: miközben világos, hogy a szerző a Shakespeare-művekben fellelhető furcsa ellentmondásokat akarja feltárni, a legtöbb esetben mégsem mondanám ezekre azt, hogy abszurd, maximum azt, hogy „fura”.

Sokkal találóbb a könyv alcíme: Rendhagyó olvasópróbák. Almási ugyanis sokszor valóban rendhagyó, vagy, nem lévén Shakespeare-filológus, nekem legalábbis rendhagyónak tűnő olvasatát adja az angol drámaköltő egyes darabjainak. Mindezt a tőle megszokott könnyed, olykor az olvasót is közvetlenül (tegezve) megszólító stílusban, mégis mélyen és a művek alapos ismeretéről tanúskodva. Hogy egy színházi alkotó a gyakorlatban tud-e kezdeni valamit ezekkel az elemzésekkel, nem tudhatom, mindenesetre teljes dramaturgi-rendezői koncepciók csillannak fel egy-egy értelmezésben.

Vannak persze izgalmasabb és kevésbé izgalmas interpretációk: itt most néhány, számomra érdekes, elgondolkodtató, sőt, egyenesen revelatív elemzést emelek ki. A III. Richárd kapcsán a hatalom ürességének problémájára világít rá Almási. A királydráma kétharmad része arról szól, miként szerzi meg Gloster ármánnyal, cselszövéssel és számtalan gyilkossággal az angol trónt, és amikor már szinte minden az övé, rátör az üresség. Mindent elért, nem maradt semmi, amiért küzdenie kellene. A Wille zur Macht, a hatalom akarása öncélú: amint beteljesedik, marad az unalom. „De fenn a csúcson, belülről már üres. Abszurd vonás: lám, aki mindent elért, a hatalom csúcsán éppen csak magával nem tud mit kezdeni. És ez az abszurd vonás mélyebbre világít: a hatalom birtoklóját nemcsak elpusztítani képes, de kiüresíti egész valóját, ellopja gondolatait, és légüres térbe taszítja. Ezt a légüres teret pedig már Richárd képtelen elviselni” – írja Almási (72.).

„A világon minden a szexről szól, kivéve a szexet. A szex a hatalomról szól” – hangzik az Oscar Wilde-i bonmot. Almási elemzése szerint az Othello is végső soron a szexről szól. A darabban ugyanis majdnem az összes férfi szereplő Desdemona szexuális csáberejének foglya: Othello mellett Jago, Rodrigo és Cassio is. „Vagyis a tragédia »fedett«, sorok mögötti üzenete a szerelemi-szexuális szenvedély mindenkit magával sodró erejéről szól” (114.). Eközben a drámában a szöveg szintjén szinte nincs is szó a szexről, ennek a rendezésben kell megmutatkozni: „rendezők, figyelem! – ide olyan Desdemona kell, akiből süt a túlfűtött vágyakozás, azaz nemcsak »jó nő«, de testét-lelkét mindenestől áthatja az erotika. Csak egy ilyen adottságú színésznő képes beindítani a mámor végzetes szerelmi körhintáját” – ad szereposztási instrukciót a rendezőknek Almási (115–116.). A tragédiához azonban nemcsak Desdemona erotikus túlfűtöttsége, hanem Othello identitásválsága is kell. Almási szerint a velencei mór féltékenysége ebből az identitáskrízisből származik: az idegenből jött, sötét bőrű Othello számára ugyanis beilleszkedésének záloga a fehér, keresztény Desdemonával kötött házasság. A fiatal lány meggyilkolása mögött tehát nem pusztán a szerelemféltés áll, „hanem e féltékenységet az egzisztenciális identitáskrízis fokozza az őrületig, majd az önpusztításig” (126.).

A Vízkereszt a nemi szerepek furcsa játékáról szól: egy férfi (a Herceg) egy fiúnak öltözött lányon (Viola) keresztül udvarol egy nőnek (Olivia), miközben a lány beleszeret a férfiba, a nő pedig a fiúnak öltözött lányba (eközben – újabb csavar – a Globe Színházban anno egy férfiszínész játszotta a fiúnak öltözött lányt). Bár ezt a nemi gabalyodást értelmezhetnénk ciszhetero módon is, Almási szerint a helyzet bonyolultabb. A fiúnak öltözött lány hitelesen tud-e fiúként megjelenni, vagy a férfiruha mögül óhatatlanul előbújik az illető nőiessége? Vajon Olivia a fiúba szeret bele, vagy inkább a nőies fiúba? Olivia nemi identitása és szexuális irányultsága legalábbis kérdéses, amit alátámaszthat világtól való elvonultsága, önként vállalt magánya. És itt jön a képbe az, hogy Shakespeare maga is biszexuális lehetett, ahogy azt a szonettjei kapcsán végzett friss kutatás is alátámasztotta, és innen nézve nem is oly meglepő, hogy a drámaíró nemcsak a Vízkeresztben, de az Ahogy tetszikben is fő témává teszi a nemcserét.

Shakespeare darabjai után Almási néhány később született drámát is bemutat: Lessing Bölcs Náthánját, Puskin Borisz Gudonovját, Büchner Woyzeckét és végül az abszurd drámák legismertebbikét, Beckett Godot-ját. Utóbbiról igencsak izgalmas elemzést kapunk, amely keletkezéstörténete alapján akarja megérteni a művet (Pierre Temkine francia irodalomtörténész kutatásai nyomán). És így a Godot-ra várva valóban egészen más fénytörésbe kerül: az absztrakt és abszurd dráma mögött a XX. század nagyon is valóságos eseményei sejlenek föl, amelyről a valódit lepárolva jutott el Beckett az igazhoz. A Godot-ban mindnyájan benne látjuk a XX. század abszurditását, de ez a mű keletkezéstörténetében nemcsak áttételesen, hanem tényszerűen is benne van. A II. világháború alatt Franciaországban élő, és előbb Hitler, majd a kollaboráns Pétain marsall elől menekülő Beckett ugyanis a nácik elől való menekülést és az embermentőre várást írta meg drámájában. A két csavargó egy korai szövegváltozatban két menekülő zsidó volt, a soha meg nem érkező Godot pedig vélhetően egy embermentő, aki a két menekülőt juttatta volna át a határon. Persze – ahogy Almási is írja – esztétikailag nem a keletkezéstörténet az érdekes, hanem az, hogy Beckett hogyan formálja át a kézzelfogható valóságot abszurd darabbá. De a keletkezéstörténet ismeretében mégiscsak kapunk egy új szempontot a sokféleképp értelmezett és értelmezhető dráma olvasásához és megértéséhez.

Az abszurd Shakespeare olvasmányosan, közérthetően mutatja be Shakespeare néhány (egész pontosan kilenc) drámáját, sokszor valóban meglepő összefüggésekre és ellentmondásokra irányítva a figyelmet. Nem szoros olvasatokat, nem is mindenre kiterjedő interpretációkat kapunk, hanem egy-egy motívum, szokatlan elem kap hangsúlyt, de ezen arkhimédeszi pontokból Almási a teljes műveket kiforgatja, és olykor teljesen új értelmezési lehetőségekre világít rá. Nem csak Shakespeare-fanoknak.

Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák. Park Könyvkiadó, 2020.