Meghalni lehet, elfáradni nem – Nemzeti Tébolyda

Mátraszentanna látszólag maga a végtelennek tűnő béke és idill. A színpadtér felénk lejtő fehér padlója (díszlet: Horesnyi Balázs), fehér fala a makulátlan tisztaság és szeplőtelenség tisztára suvickolt vidéke. Ebben a hószín tisztaságban nyoma sincs a távolban dúló véres háborúnak, az európai zűrzavarnak. Az áldozatokra csak a zsinórpadlásról több sorban, sűrűn logó fehér ing-függönyök emlékeztetnek. Azokra az áldozatokra, akiket a háborús propagandaszólamok makulátlanra mostak, és akik most, mindannyiunk szeme láttára, mint megdicsőültek száradnak. Béres Attila rendezte Örkény-etalon a Miskolci Nemzeti Szinházban 2014-ből.

Ebben a szeplőtlen fehér békében várják Tóték Gyula fiuk Őrnagyát, aki tíz napon keresztül fog vendégeskedni náluk. A dráma kiindulása közismert: fel kell készülniük a frontszolgálatot a mátrai faluban kipihenni akaró őrnagy fogadására. Csak csend, csak semmi kellemetlen zaj és semmi kellemetlen szag. Lótás-futás, tevés-vevés, hogy a kellő időre minden a helyén legyen, hiszen mégiscsak a fronton harcoló Gyula fiuk Őrnagya fog érkezni. Mintha Béres még nem akarná beindítani a motorokat: ebben a jövés-menésben nincsen semmi érdekes.

Ebből a bemelegítésnek, hangolásnak tűnő első tíz percből mégis emblematikusan felrajzolódik a Tót (Szatmári György), Tótné, Mariska (Nádasy Erika) és Ágika (Czakó Julianna) teremtette családi miliő. Ahol Szatmári György Tót Lajosa maga a békebeli nyugalom, aki családfőként tud családanya is lenni, és aki maga a pottyantó szaga miatti aggodalom, tűzoltóként pedig a lelki tüzek fölött is őrt álló stabilitás.

Nádasy Erika Mariskája olyan,aki a szívét a homlokán hordja, izeg-mozog, és a legkisebb rezdülésében is benne van a fiáért minden követ felforgató törődés. Czakó Julianna Ágikája az izgalom maga. Azonban ebben az izgalomban nem csak a megfeszített figyelem van benne, hanem az őszinte rákérdezés és rácsodálkozás figyelme is.

Gyuri, a postás itt nem a szent bolond unikális univerzuma, inkább rezonőr. Molnár Sándor Tamás Gyurija igazi cselszövő, de nem a rosszabbik fajtából való – inkább egy felkiáltójel: a kontrasztra irányítja a figyelmet. Leveleket semmisít meg, vagy később kézbesít, és egész „autisztikus” világértelmezése erősíti azt az érzést, hogy „valami bűzlik Dániában”. Amikor biciklis körözéseit időnként felfüggesztve ki-kiszól a darabból, azt nem mesélőként teszi, hanem látleletet ad az egész hajcihőről.

Az Őrnagy (Görög László) színpadra lépése, mint egy startpisztoly, az egész előadást – a legjobb értelemben véve – összerántja. A mindaddig erre-arra tébláboló szereplők mindegyike egyszer csak kezdi betölteni saját, az egész előadáshoz hézagmentesen illeszkedő karakterét. Görög László Őrnagyának transza kiben-kiben létrehívja a saját transzállapotát: először mind a négyen külön-külön „pörgetik rá” saját magukat a téboly-spirálra.

Mindenki valami mást, valami többet akar hinni, mint ami van. Tót az alkalmazkodni tudás nyugalmában akar hinni, Mariska a parancsteljesítésért járó jutalomban, amit majd Gyula fia kaphat meg. Ágika pedig a bálványozás mindent rózsaszínre festeni képes erejében szeretne hinni.

Ám nem csak a mérhetetlen mennyiségű dobozolás fárasztja ki a boldog végben rendületlenül hinni akaró Tótékat, hanem az Őrnagy teljességgel kiszámíthatatlan hangulatváltozásai is. A bizakodó hitet a rettegő félelem váltja föl. Félni kezdenek mindattól, ami az Őrnagynak rosszkedvet okozhat: ásítástól, elalvástól, és félni a gondolkodásnak a gépies dobozolást lassító erejétől.

Ez a félelem már nem önfeledt játék: ez a terror félelme. Olyan rettegés, amelytől Mariska is őrmesterré, saját férjének őrmesterévé válik: a fejét alvásra hajtó Tótot úgy rántja életre az Őrnagy előtt, mint egy rongybabát. Csak nehogy Tótban botoljék el a mélyen tisztelt Őrnagy úr! Ez a tébolyig menő, félelemből és megfelelésvágyból felépülő örvény a színpadon békésen kapirgáló kendermagos tyúkoktól csak még tapinthatóbbá válik. Ahogy Tomaji főtisztelendő úr és Cipriani doktor úr (mindkettő Kokics Péter) élettől hermetikusan elzárt bölcselkedései is csak élesítik ezt a már-már fékezhetetlen hipnózist.

A szereplők között zajló, az irányíthatóságért és a méltóság megtartásáért folyó groteszk hajszát tovább erősítik és ellenpontozzák az ing-függönyre vetített filmhíradók és korabeli sanzonok. Látjuk a lebombázott Budapest képeit, miközben szól a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!”. Látjuk a halálba menetelő fiatalokat a harcvonalban, és közben a filmhíradó propaganda szólamai hallatszanak.

Egyen-téboly, egyen-szólam, egyen-doboz. És ha elég gyorsan hajtogatja a kezünk az egyen-méretre vágott egyen-karton egyen-dobozait, akkor mindenre lesz idő, csak éppen az egyedi gondolatokra nem.

Ebben az Örkény-olvasatban totálisra nő a groteszk. Béres Attilának nincs szüksége hatvan év elteltével az aktualizálásra, mert minden tökéletesen elevenen hat. Hiszen ha körbenézünk, rengeteg Tótot, Mariskát, Ágicát és legfőképp megszámlálhatatlan sok dobozt látunk. Végül Tót Lajos vérben tocsog, a marokvágó a földön hever – szintén véresen. Czakó Julianna Ágicája marad a színen a pengével, körbenéz, választ várva tőlünk. De nem jön kintről felelet. Pedig döntenünk kellene.

(2014. október 4.)

Csatádi Gábor