Most szombaton, május 29-én tartják Shakespeare Lear királyának bemutatóját Zsámbéki Gábor rendezésében a Katona József Színházban. A darab Cordeliájával, a most végzős Tóth Zsófival beszélgettünk két próba között a Katona büféjében a kisemmizettségről, az önmagunkért való kiállásról, a Lear királyról mint „gyakorló terepről”, bázis demokrácia vs. abszurd királyságról, pimaszságról és őszinteségről, Zsámbéki Gábor saját nyelvezetéről, a hízelegni nem tudás nem előnyös voltáról, a megőrülés hasznáról, szakdolgozatról és az önmagunkhoz visszatalálás szükségességéről…

  • A mellőzöttségről,  kisemmizettségről mi villan be elsőre neked?
  • Szerintem mindenkinek  az életében lehet olyan periódus, amikor így érzi magát. Az egyetemfoglalás, a vírushelyzet kapcsán valamennyire mi is így éreztük, érezzük magunkat. Szerencsére ennyire szélsőséges helyzetben még nem voltam, de minden ilyen szituáció arra sarkall, hogy gyakorold, hogyan tudsz kiállni magadért!
  • …és amikor te magad kerültél ilyen mellőzött, kisemmizett helyzetbe, azt az akadályt hogy vetted?
  • Nem vagyok  konfrontatív alkat, ami egyfelől persze jó, mert hamar megtalálom a közös hangot a másikkal, másfelől viszont rossz, mert nagyon sokáig nyelek, emésztem magam, és mindig azt érzem az ilyen helyzetek után, hogy „meg kellett volna mondanom!” Ki kellett volna állnom magamért, mert hát nagyon meg tudom mondani a tutit az adott szituáció után a többieknek, amire ők is mindig azt mondják: igazad van! De amikor ott vagyok a szituációban, nem merek megszólalni…- ezt gyakorlom folyamatosan. Az egyetemfoglalás ennek  jó terepe volt, persze ott azért egy közösségről volt szó, egységben az erő.

Folyamatosan kutatnom kell ezt a karaktert, hisz ez az egész dráma annyira abszurd, talán csak Cordelia és Kent viselkedik „normálisan” és mindenki más abnormálisan. Az életben is hányszor érezhetjük így magunkat, nem…?!

  • …de a közösség sem feltétlenül homogén massza, hanem egyének összessége.
  • Igen, persze, abszolút! – de mégsem vagyok  vezető alkat, inkább egy szupercsapat játékosa!
  • Akkor most neked a Lear Cordeliája  igazán jó terep ehhez a gyakorláshoz, nem?
  • Az biztos, itt most aztán lehet gyakorolni! Gyakorolni, hogy hogyan is lehet ezt a magamért, magunkért kiállást jól csinálni…©Szokodi Bea
  • …és hogyan lehet?
  • Egyfolytában keresem… Mert annyira sokrétű, bonyolult, hiszen játszom az első felvonásban, aztán legközelebb csak a negyedikben – a néző talán már el is felejt, mert bár sokat beszélnek rólam, de mégsem vagyok ott jelen. Folyamatosan kutatnom kell ezt a karaktert, hisz ez az egész dráma annyira abszurd, talán csak Cordelia és Kent viselkedik „normálisan” és mindenki más abnormálisan. Az életben is hányszor érezhetjük így magunkat, nem…?! Ő csak kimondja őszintén az „igazat”, de valójában még mindig keresem, hogy ezt az igazságot milyen aspektusból, aspektusokból lehet megfogalmazni. Mennyire „pimaszság” ez ennek a lánynak a részéről vagy mennyire nem, hogyan csapódik le egyáltalán ez az egész helyzet benne?
  • Jogos, hisz manapság a pimaszságot szeretjük őszinteségnek hinni, illetve az őszinteséget pimaszságnak gondolni…
  • Igen, épp ezért is: hogyan, mennyire „szaladnak” csak úgy ki ezek Cordelia száján? Szüntelenül keresi a maga helyét ebben az egész szituációban. Véget nem érő kérdés ez: tulajdonképpen mivel is nyerjük a legtöbbet?

…ha felkészültünk a legrosszabb szcenárióra is, aminek alig egy százaléknyi esélyt adtunk, az mindig bekövetkezett. És mindezekhez az, ahogyan ez az egész most összejönni, egybeállni látszik, az valami csodálatos! (…)Nagyon fárasztó persze ez a demokratikus „működgetés”, kifolyik az agyad egy-egy zoom végére, de az, hogy a diák-tanár vélemények ugyanannyi jelentőséggel bírnak, hogy valaki Ascher Tamással folytat le egy értelmes érvpárbajt –, hogy mindeközben persze tiszteled, és a tanárod – az valahol valami egészen király dolog! 

  • …és mivel lehet?
  • A próbákon Gábor (Zsámbéki Gábor – a szerk.) mindig egy újabb észrevétellel, gondolattal árnyalja, gazdagítja ezt a dilemmát, ezért egyre inkább azt gondolom, hogy az összes lehetséges utat ki kell próbálni!
  • Tényleg, számodra milyen Zsámbéki Gáborral dolgozni?
  • Ha elmúlik öt évben dolgoztunk először együtt, már akkor is sokat tanultam tőle, bár akkor még  nem feltétlenül  értettem minden gondolatát. Azt hallottam a tanítványaitól, hogy neki van egy külön nyelvezete, amire aztán rá lehet kapni! Csupán idő kérdése, amíg megszokod. Még most sem mondom, hogy mindig tökéletesen értem, de most már azért közelítek hozzá, úgy gondolom. Azért nagyon be tudok feszülni  előtte, hisz az egész egyénisége tekintélyt teremt maga körül, Gábor egy igazi két lábon járó lexikon.
    ©Szokodi Bea
  • Tekintély, de nem tekintélyt parancsoló, nem?
  • Persze hogy nem az! Ezt a gátat te szabod magadnak – és neked is kell lerombolnod -, mert ő igazából azt akarja, hogy felszabadulj és a legjobb formádat hozd.
  • A lelke mélyén Cordelia is a legjobb formáját akarja hozni, nem?
  • Az egészen biztos! A negyedik felvonásban mégis ő „fut” vissza az apjához, mert a szemet szemért elve helyett inkább azt vallja, hogy mindenkinek jár még egy második esély. Ha évek múlva találkozol valakivel, az mindig furcsa, még ha ismered is már  jól, mert nem tudod, hogy mit várj a találkozástól. Pláne akkor, ha azt hallod, hogy virágokat tesz a hajába koronának, és a földet eszi… Akkor az azért még durvább… Nem is tudod, tudhatod, hogy az a valaki még egyáltalán ugyanaz-e még,  vajon tényleg őt fogod-e viszontlátni…? Ez azért nagyon kemény!

…teljesen nonszensz Cordelia számára az első felvonásban, hogy a hatalom aszerint osztódik fel, hogy ki mennyire szeret és hízeleg. Én nagyon nem vagyok ez a típus az életben. Ezekben a small talkokban sem vagyok túl jó: odamenni egy rendezőhöz, és beszélgetni csak úgy, a semmiről…  Hasznos tulajdonság is tud lenni egészséges keretek között. Ebben az országban is azt látod, hogy hízelgéssel juthatsz előre – és ez pont  nagyon nem jó példa.

  • …ha már találkozás: a jövő évadtól kezdve minden nap találkozni fogsz a Katona színpadával, hiszen ideszerződsz – ez a fajta találkozás most számodra mit jelent?
  • Amikor ezt megtudtam – bár már több darabban próbálhattam itt, és beugró is voltam már a Katonában -, akkor azt éreztem: „Ez az!” Főleg úgy,  hogy negyedéves vagy, amikor beüt a Covid és az egész dolog az egyetemmel, és te a társaiddal azon töprengsz, vajon melyik színház lesz az, amelyik azzal fog foglalkozni, hogy melyik egyetemistát hívja meg, mikor a színészeit alig tudja kifizetni? Tavaly nagyon is lehetett érezni az osztályban ezt a „mi lesz most velünk?” hangulatot. És amikor ennyi képlékeny dolog között legalább egy valami biztos lesz, az legalább egy kis fény a bizonytalanság alagútjában.
  • Szerinted, szerintetek mi lesz most a FreeSZFE Egyesület jövője?
  • Egy biztos, ha felkészültünk a legrosszabb szcenárióra is, aminek alig egy százaléknyi esélyt adtunk, az mindig bekövetkezett. És mindezekhez az, ahogyan ez az egész most összejönni, egybeállni látszik, az valami csodálatos! Nagyon örülök, hogy a FreeSZFE-hez tartozhatom, hogy ezt az egészet megtapasztalhattam, mert ez egy nagyon jó közösség! Nagyon fárasztó persze ez a demokratikus „működgetés”, kifolyik az agyad egy-egy zoom végére, de az, hogy a diák-tanár vélemények ugyanannyi jelentőséggel bírnak, hogy valaki Ascher Tamással folytat le egy értelmes érvpárbajt –, hogy mindeközben persze tiszteled, és a tanárod – az valahol valami egészen király dolog! Most hirtelen rengeteg dolgom lett, így most én is kimaradtam néhány zoomból, de próbálok azért képben lenni, amennyire lehet, informálódni és kérdezni. Nagyon remélem, hogy nem fogják még jobban ellehetetleníteni a működését! – mint ahogy eddig tették.
    ©Szokodi Bea
  • Jól érezni, hogy a Lear és az SZFE helyzete közt nem is egy búvópatakszerű párhuzam is akad?
  • Vannak párhuzamok. „természeti csapások, fékezhetetlen erdőtüzek, súlyos áradások, forróság, földrengések és pusztító járványok…” – Bezerédi Zolinak van egy ilyen mondata, ami szinte kísérteties épp mostanság. Kivéve a forróságot, ugye, mert elég rossz az idő egész tavasszal, de nem kételkedem, hogy az is lesz.
  • …mert hát a Lear sem egy FreeSZFE-s bázis demokráciára épülő közeg…
  • Nem, nem annyira. Az is teljesen nonszensz Cordelia számára az első felvonásban, hogy a hatalom aszerint osztódik fel, hogy ki mennyire szeret és hízeleg. Én nagyon nem vagyok ez a típus az életben. Ezekben a small talkokban sem vagyok túl jó: odamenni egy rendezőhöz, és beszélgetni csak úgy, a semmiről…  Hasznos tulajdonság is tud lenni egészséges keretek között. Ebben az országban is azt látod, hogy hízelgéssel juthatsz előre – és ez pont  nagyon nem jó példa. „Hazudtold meg önmagad, hát persze, legalább egzisztenciálisan jól el leszel látva!” Az különösen jó, hogy itt is egy fiatal mondja ki, hogy nekünk, magunknak kell kiállni azok ellen a dolgok ellen, amiket szüleink, nagyszüleink generációja elszenvedett, mert senki nem fogja helyettünk megtenni –, ám ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy csak a fiatalok tudják. De valakinek el kell kezdeni… Cordelia a végére szinte teljesen egyedül marad,  az életben nem szabadna, hogy ilyen megtörténjen.

Félelmetes lesz, hogy itt élő emberek fognak ülni, mi pedig játszani fogunk nekik! Mintha soha nem lettem volna még gyakorlaton! Mert hát rengeteg idő eltelt nézők nélkül… Sokáig azt hittük, hogy csak nekünk, egyetemistáknak jelent ekkora gondot ez a helyzet, és aztán olyan jó volt megtapasztalni, hogy akár a jó pár évtizede játszó kollégáknak is ugyanúgy probléma ez, mint neked!

  • …és ezzel az egyedül maradásával ki is lóg a darabból, nem?
  • Kent kiáll mellette, el is küldik a búsba… Csak azért, mert azt mondod, hogy király, ne! –  száműznek a birodalomból. Mindenképpen fontos, hogy kiállj magadért, mert bár le lehet élni egy életet kussolva, de minek? Csak azt hajtogatni, hogy: kibírom, kibírom…?! De milyen áron?
  • A szerep és te hogyan találtatok egymásra?
  • Azaz: megtaláltam-e a szerepet? Még mindig nem találtuk meg egymást, de egyre többet találkozgatunk most már!
  • Számodra ez a mostani, Zsámbéki Gábor rendezte Lear király milyen?
  • Nem volt még ilyen hosszú próbafolyamatom, az biztos! Hozzám már úgy jöttek oda ismerősök, hogy ezekről a november óta a zoomon folyó próbákról meséljek, mert ez egy élő legenda lett. Számomra minden viccességén túl mégis nagyon hasznos volt ez a zoom-próba, mert a szöveget és Shakespeare-t is jobbam tudtam elemezni, és a szöveget is tanultam, … ráadásul az életben maradásodat is segítette, hogy van mégis valamilyen rendszer az életedben. Látsz arcokat a szakdolgozatodon kívül! Segített abban is, hogy levetkőzzem a Gábor előtti megfelelési kényszeremet, és elkezdjek „bátorodni”.
    ©Szokodi Bea
  • Miből írtad a szakdolgozatod?
  • A címe: „Pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni” – a színház és a mentális zavarok kapcsolata, tudatmódosító szerek, Popper Péter Színes pokla, osztályfőnökök . Húsz színészinterjút készítettem – végzettekkel és még egyetemistákkal is -, sokszor halljuk ezt a szétszednek és újra összeraknak dolgot, és kíváncsi voltam erre a dologra is, ahogy arra is, hogy miért van, illetve létezik-e ez a „sérült színész mítosz” egyáltalán? Szóval ezekről beszélgettünk. Azt nem tudom, hogy mennyi érvényes igazságot tudtam megfogalmazni, de remélhetőleg sok érvényes kérdést tettem fel! Ahogy a Learben is a végére kicsit mindenki meghasonlik… A szakdolgozatom kapcsán olvastam egy pszichológusnál, aki pont a Leart veszi példaként, hogy a legegészségesebb embert is a körülmények hogyan képesek az őrületbe kergetni, és ez a fajta őrület egyfajta lehetőség is arra, hogy valaki visszataláljon önmagához. Őrültséget nem csak őrült emberek követnek el.

Az különösen jó, hogy itt is egy fiatal mondja ki, hogy nekünk, magunknak kell kiállni azok ellen a dolgok ellen, amiket szüleink, nagyszüleink generációja elszenvedett, mert senki nem fogja helyettünk megtenni –, ám ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy csak a fiatalok tudják. De valakinek el kell kezdeni… Cordelia a végére szinte teljesen egyedül marad,  az életben nem szabadna, hogy ilyen megtörténjen.

  • …visszataláljon saját normalitásához…főleg, ha belegondolok, hogy néhány nap múlva élőben, közönség előtt, valódi térben színészek bemutatnak egy darabot.
  • Hát ne is mondd! Félelmetes lesz, hogy itt élő emberek fognak ülni, mi pedig játszani fogunk nekik! Mintha soha nem lettem volna még gyakorlaton! Mert hát rengeteg idő eltelt nézők nélkül… Sokáig azt hittük, hogy csak nekünk, egyetemistáknak jelent ekkora gondot ez a helyzet, és aztán olyan jó volt megtapasztalni, hogy akár a jó pár évtizede játszó kollégáknak is ugyanúgy probléma ez, mint neked! Tök jó, hogy ezzel nem vagy egyedül.
  • Őrület, mint visszatalálás… Miért lehet fontos ma számodra a magadhoz, magunkhoz való visszatalálás?
  • Azért, mert nem lehet igaz az, hogy az ember szervezete nem jelez valamilyen formában, ha eltávolodsz attól, aki valójában vagy. Jelez a tested fizikai vagy mentális tünetek formájában, mert rossz helyen vagy olyankor. Azért is fontos ez a visszatalálás, mert, azt gondolom, akkor érzed, hogy egyben vagy, és olyankor kényelmes a létezés, nem?

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea