…azok a látszólag értéktelenek, elvételre érdemtelenek, ám nélkülözhetetlenül értékesek. Azok, amelyektől, amelyekben a pőre kifosztottságunkban mégiscsak mi magunk vagyunk. A saját emberségünk hatalma és a hatalmunk embersége az, amelyet csak egyszer tudunk elveszteni, ám visszaszerezni sosem sikerül. A november óta tartó pandémiás pauza utáni első kőszínházi bemutató, a Zsámbéki Gábor rendezte Lear király a Katona József Színházban egyszerre a lecsupaszított emberségünk bukásának és triumfálásának igazi ünnepe: kegyetlen letisztultságában maróan lesújtó, és pont ettől, ezért diadalmasan szép is. Emberségünk vanjának avagy nincsének fájdalmasan szép felfénylése.

Ebben a Shakespeare Lear királyban most nincsen semmi fennkölten fényes, sejtelmesen áthallásos, bravúrosan újraértelmezett, egetverően revelatív. És ez most a lehető legjobb hír, na nem azért, mert akkor így a megértésünk, az érteni akarásunk sincs próbára téve. Ez most inkább annak a nyitánya, hogy megértsünk valamit ebből a nagyon rétegzett shakespeare-i drámából úgy, ahogy eddig talán nem. És ha valami, hát ez az, ami már önmagában is revelatív, amikor minden online-ná akarna válni, kétdimenzióssá, áttetszővé, és ettől persze megfoghatatlanná.  Khell Csörsz díszletében, ebben a szürkésfehérben, ahol csak pár kopottas fehér gerenda tartja, akarja támasztani a hatalmas, ugyancsak szürkésfehér, ránk esni akaró „mennyezet” panelt a felénk lejtő, koszos fehér padlózat felett. Csupasz, sivár, avagy abszurdan leegyszerűsített ez a tér, olyan, mint egy becheti dráma színtere, ahol minden és a semmi történik, az, aminek meg kell történnie, az viszont nagyon történik.

©Szokodi Bea

Mert a világ se nem fenséges, se nem tragikus, azon már túl vagyunk, sokkal inkább abszurd. Hiszen ha Hegedűs D. Géza Lear királya trónszékére ülve elkezdi felosztani a birodalmát, fejét félrebillentve, aszerint mérlegelve, hogy a három lánya közül ki szereti őt a legjobban –, az már önmagában is abszurd. Azaz nem, hisz bármerre nézünk, az ülep nyalás diadalát éljük, igaz is.  Hegedűs D. Géza kajánul, kissé infantilisen félrebiccentett fejjel, az önmaguk dicsfényétől eszüket vesztettek „őrületében” kérdez, faggat, sajtolná a szívének, önhittségének tetsző válaszokat. Ezek aztán jönnek is, meg nem is.

Gyermeteg önelégültséggel tekint az oszlopok árnyékában álló lányaira, vejeire – az önmaguk diadalmasságától megrészegültek önelégültségével. Nézzük őt, és lassan derengeni kezd: nem kell királynak, miniszterelnöknek, avagy önmagunkat valamiféle megrendíthetetlen hatalomban lévőnek hinnünk ahhoz, hogy gyermeteg mindenhatóságunkban diszponáljunk, diszponálni akarjunk afölött, amin nem volt, nem lehetett sosem hatalmunk.

Mert Zsámbéki Gábor olvasatában a birodalom – legyen az területekben vagy emberi lelkekben mérhető – a befolyással bírás hatalmában testet öltő jelenség, és  ez a hatalommal bírás már eleve az önhittség nevetségességének ítélete alá esik, ebben a játszmázásban tehát mind királyok vagyunk, lehetünk, nem kell az efféléhez sem rang, sem föld, sem vagyon.

Mindez csak addig elvont ismeret pusztán, míg a Bányai Tamás vílágításában életre nem kelnek, át- és be nem  világítódnak a dialógusai, jeleneteken belüli jelenetei a drámának, mert az alul vagy felül világítottság révén ebben a szinte teljesen üres térben megéled a szöveg mögötti, csak a lélek rezdüléseiben megmutatkozó világ, amitől az előbbiek, mint nagyon sötét, vagy épp teljesen áttetsző belső szándékok tökéletes kézzel foghatóságot nyernek.

©Szokodi Bea

Ónodi Eszter Gonerilje bűnbánat lilájában a mindent egy kézben tartani akarók tűzről pattantságával hízeleg, és ugyanazon lendülettel parancsolja a száz fős kíséret létszámának redukálását – mert mindent ugyanaz mozgat: a szerzés, a birtokolni akarás  mértéket nem ismerő bizonyossága. Ónodi Eszter a kibillenthetetlenek bizonyosságával jön-megy, minden cipőkoppanásában ott van az úgyis minden az enyém lesz bekebelező mentalitása.

Pelsőczy Réka Reganjének hideg, szervilis gátlástalansága a képmutatás álcájában a minden lehetségest  remélők zöldje alól szinte izzik, tüzel, mint ordító oroszlán, ki azt keresi, amit, akit elnyelhet. Pelsőczy Réka számító hidegvérrel gázol át férjen, apán, Glosteren, a cél és a hatalom vaksága ez, azé, amely már csak elszabadult hajóágyúként tud „funkcionálni”.

Tóth Zsófia Cordeliája  naiv felszabadultságában mond őszintét, igazat. Fehér, menyasszonyt idéző ruhájában egyszerre vágyik „hitvese” lenni apjának és a majdani, még nem ismert férjének. Tóth Zsófia nyitott tisztasága, kendőzetlensége nem illik bele ebbe a színpadnyi miliőbe, és ez a bele nem illés – bár még a gesztus rendszerét keresi – a kendőzetlenségével tud igazán hatni ott, ahol minden érdeket álca igyekszik fedni.

©Szokodi Bea

Tasnádi Bence fregoli módjára stílust, hízelkedést váltó Edmundja a ficsúrosra vett, mindig, mindent egy lapra tevő élv-, és hatalomhajhászó figurájával igazi emblémájává válik ennek az előadásnak – főleg, amikor majd ráérez a tökéletesen odapasszoló gesztusrendszerre. „Fejezetcímeivé” egy olyan világnak, ahol a pillanatonkénti taktikai váltások úgy kellenek – elvileg az életben maradáshoz-, mint egy korty víz, falat kenyér.

Persze Zsámbéki Gábornál, ebben az abszurdra montírozott Shakespeare-klasszikusban, az elfedések és a hatalommánia robogása közepette a valódi őrület koldusi józansága is egészen gigantikus méreteket ölt: Keresztes Tamás Edgarjának „Rongyos Tamás” koldusa, az ágyékkötőként fehér ingét maga köré tekerő őrületében maga az igazi énközpontosúltság. Ellentételezés, szent, sérthetetlen és gyermeki őrület ott, ahol a hatalom megszerzésének, birtoklásának őrületében járkálók hiszik azt magukról, hogy ők adják a történések tényleges menetét.

©Szokodi Bea

Keresztes Tamás Tamása, mint egy ellipszis egyik fókuszpontja, gyújtópontjává válik ennek a rendezés okán abszurd drámának. És ez a gyújtópontiság igazán világító erejű:A Cornwall (Rajkai Zoltán) által megvakított Glosternek (Bezerédi Zoltán) vezetőjévé, öngyilkosságtól való megmentőjévé lesz. Lesoványodott „kivertségében” Lear revelatív megőrülésének okává. Keresztes Tamás koldusa az abszurditás helyre billentése. Mert ebben a rendezésben az őrület abszurd világának a helyére, a mindent a maga helyén látni, láttatni képes normalitás őrültsége lép. Persze ez egy olyan abszurd világban, ahol az ülep nyalása és a hízelkedés triumfál, csak a koldusság őrült józanságához, józan őrültségéhez elég.

Nézzük Hegedűs D. Géza Learjét – egyébként a zoomos próbák okán fejben, a fizikális próbák teljes hiányában szinte csak neki sikerült  egyedüliként tökéletesen összerakni a figurát –, és megértjük, hogy az önelégültség őrültségéből, elvakultságából a megőrülés az önmaga avagy önmagunk megtalálásának mennyire el nem kerülhető, talán, ha nem biztosan, egyetlen  útja. Egyenként veszi kezébe, és adja épp a számára kedvesnek, az őt megszólítónak a kezébe  virágkoronájának virágait – dráma a drámában -, a valódi tébolyodottak birodalmában az őrület tiszta józanságának, a tökéletes tisztánlátást visszanyerő elmeháborodásának mintegy lírai csúcspontjaiként.

©Szokodi Bea

Hegedűs D. Géza hatalmas gyermek, gyermekivé őrül, de mondhatnánk úgyis, hogy az emberi normalitásig, az emberségig őrül meg. Nézzük, nézzük, és irigykedünk a koldus, darócruháig visszavedlő, Cordelia lányát karjai között sirató őrületére. Irigykedünk, mert ha lassan, csendes elidőzéssel körbenézünk, akkor nem csupán a hatalmaskodóktól, királyoktól, önhitt miniszterelnököktől, vagy épp annak az ülepét nyelvvel kényeztetni akarók csordájától érezhetjük abszurd világban magunkat, hanem attól is, hogy mi magunk is királyokká, hatalommániásokká, ülepet nyalókká váltunk a magunk csendes, alig észrevehető létezéseiben, ha akartuk, ha nem.

Katona Péter Dániel Bohóca a körbenézés felénk és Lear felé való “kibeszélőjeként” nemcsak a szereplőket, hanem minket is idézőjelek közé tesz pimaszul őszinte, a lényeget el nem vétő kajánságával, jelezvén lakonikusan, hogy hol is élünk, mozgunk, létezünk. Bohócsága világos, egyenesen bevezető előszobája az önmagára ismerő őrületnek – ő a bölcs, ahogy királya, Lear szólítja,  aki igazi nélkülözhetetlenje ennek valódi koldusságot jelentő vég nélküli hatalmi arroganciának.

©Szokodi Bea

Zsámbéki Gábor rendezésében minden adott, hogy az őrület normalitásának koldusságához eljussunk, hisz ez a totális abszurdig visszacsupaszított dráma, mint egy görög sorstragédia, a belebuktatás tragikumán keresztül észrevétlenül meg- és felemel erre a kolduslétre. Hacsak meg nem rettenünk az örvénylő hatalommánia cunamitól – mert hát ez itt mégis csak a tükörtartás helye mindannyiunknak, és a Nádasdy Ádám fordította, Török Tamara által tovább tökéletesített szöveg ebben tükör tartásban csak még inkább segít -, akkor mi mind efféle Edgarok és Learek kívánunk lenni, pont efféle „csillogó, koldus kacatokkal”.

(2021. május 29.)

Csatádi Gábor