…vagyunk az idei, pandémiás szünetek között kisütött Bánkitó Fesztiválon. Szoknunk kell, és szokjuk is egymást, hisz ez most már nem online megy, hanem 3D-ben, és az ilyet másfél év után szokni kell. Egy kisfesztivál idén még tovább kicsinyítve valami olyan, amit nem lenne érdemes kihagyni: ki kell próbálni!
A csütörtöki negyven fokban lihegve pakolsz, ruhát és sátrat gyömöszölsz, hogy leérj avagy átérj a tóra, majd sátrat állítasz, és utána leiszod magad a száraz, poros földig egy hűtő hideg limonádéval. De mindeközben már sasolod az arcokat magad körül, kikhez is lesz, lehet majd szerencséd. Ezerkétszáz belépőhöz egész biztosan, merthogy az előző évek három és fél – négyezres létszámához képest negyed házzal megy az idei „bánkitófeszt”, ahol beoltjuk magunkat a magyarság szérumával, hogy abszolúte védettek legyünk. Legalábbis ez az idei „bánkitó” tematikus célkitűzése, persze nem az öt és fél milliós nagyságrend a propagandisztikus víziója a szervezőknek. Mindent a kicsinél is kisebben kell elkezdeni…
Olyan hőség-ellenálló kult-civil programokkal a Bánkgyöngye Panzióban vagy az Auróra Kertben, mint a Polémia Intézet „Ezeket meg ki választotta meg?”, avagy „Létezik-e magyar út a politikában?” előadásai, kerekasztal beszélgetései, amelyeken, ha max. páratartalmat túléled, akkor egészen biztos, hogy valami megnyílik, kinyílik benned, és ha más nem is, de immunissá leszel a „mi magyarok világelső módon leküzdöttük a járványt” rogyásig ismételt szólama ellen.
Az immunitás persze még nem életbiztosítás, de arra azért bőségesen elegendő, hogy jóval a felszín felett maradjunk, míg végre egyszer majd végleg a végére ér a járvány. Mert az idei „bánkitó” magyar vakcinástul ironikusan, melldöngetésre karikírozott önérzettel megspékelve pont erre játszik. „Mi teszi a magyart?” kérdezzük, kérdezi tőlünk az idei téma. A nyelvünk? A kultúránk? Avagy valami, ami közösséggé tenne minket, magyarokat? Ebben a piros-fehér-zöld krepp-papíros kokárdaságban tökéletesen érteni az iróniát, a szavak nélkül is kölcsönösen értett, közös, fájóan valóságos magyar valóságunkat.
Tökéletes visszatükröződése ennek az idei műsorfüzet, és a visszafogottságában ízléses, igényes grafika még tovább erősíti ezt az iróniát: a piros-fehér-zöld gyufás skatulya nemzetiszín lánggal, Ámor piros-fehér-zöld szívet átdöfő piros-fehér-zöld nyíllal, és persze a Rubik kocka, nyilván az is a trikolórunk színeiben. Szép. Szép, mert távolságtartásra serkent, mégis a legjózanabbul, kellő módon népnemzeti. Az ártó mélymagyar demagógiára nemzeti módon reagál: pont úgy, pont annyira, hogy megérthesd: a konzervativizmus a liberalizmus, a liberalizmus pedig a konzervativizmus nélkül nincs, nem lehet meg. Mindenki, aki mást mond: demagóg. Azaz: hazudik. Ám ezt már műsorfüzet és óriásplakát, nemzeti konzultáció nélkül is tudjuk, tudtuk.
Tudjuk, ha akarjuk tudni, érteni önmagunkat. Csütörtök este a Bánkgyöngye Szaletlijében a FreeSZFE Egyesület Pelsőczy-Rába végzős osztálya a Morzsabál – Négy szkeccs, vagy amit akartok c. diploma-előadása Kárpáti Péter rendezésében az improvizációs technika könnyeden komoly, lazán feszes atmoszférájában mutatja egy öt évig együtt tanuló, képződő színészosztály viszonyát önmagához. Fontos mondatok, teljesen spontán, önmagukból hozott gesztusok. Saját osztályukat, tanáraikat játsszák, mégis önmagukat. Mert minden játékban, megmutatásban önmagunkat fedjük fel, rosszabb esetben el.
Most Kenéz Ágostonnak, Rohonyi Barnabásnak, Tóth Zsófiának, Major Eriknek, Samudovszky Adriánnak, Balázs-Piri Noéminek, Gombó Viola Lottinak, Veszalovszky Jankának, Falusi Csengének, Dauner Domonkosnak, Gaál Annának és Hámori Annának nem megy, nem akar menni ez az elfedés. A legnagyobb szerencsénkre. Ők egy pályára, hivatásra játszanak. Szentül, komolyan és felszabadultan, felszabadítóan. Az önmagát ismerő és megismerni akaró játék alázattal végbe vitt, kajánul huncut, és pont ezért, ettől véresen komoly szembesítése.
Olyan, ami egyénre méretezett és egyetemes színjátszás, mert a minőséggel, alázattal, szabadsággal játszott színjáték nehezen is tudna más lenni. Nincsen nemzeti felcímkézettség, mint alapkövetelmény, amellyel, mint fedősztorival, kis gömböc módjára kisajátítjuk a magyar színjátszást, a színészetünk képzését.
Mégis tudod, miközben nézed őket, hogy ők már oklevelüktől függetlenül is művészek lettek, a nemzetiségük külön hangsúlyozása nélkül is a saját nemzetünknek hiteles alkotói. Ahogy jó esetben, önkéntelenül, az itt élésünkből, az idetartozni akarásunkból eredően mi is mindannyian nemzetünknek a hiteles alkotói vagyunk.
Első éjszaka kellően megtelt az idén egy színpadra hitelesített Tábor, és alapozásnak a Bohemian Betyars, majd a Ricsardgír az északi színpadon egészen építően hatott erre a szűken másfél ezer idei „bánkitósra”. Szoknunk kell a 3D-t még másfél év online után, de egészen bravúros – amit nagy öröm konstatálni -, ahogyan ez már a fesztivál első estéjére sikerült. Apropó: nemcsak a vírus, hanem a közösségi, társas együttléteinket jobb híján kiváltani, pótolni akaró virtualitás ellen is beolthatódhatnánk itt a tavon, mert minden adott hozzá az idei méretbeli eltérés ellenére is.
Csatádi Gábor
