„…olyan ez, mintha az emberek kódexből olvasnák, hogy miknek kell történniük velük ahhoz, hogy barátok legyenek!” – interjú

• Számotokra mit jelent: barátság?

• András: Három-négyéves koromban volt egy barátom, emlékszem, Illyés Gyulának hívták, és valahogy azon csúszott el az egész, hogy nem tudta jól kiejteni az angol szavakat. Én sem tudtam angolul akkor, és persze ő se, de amikor „krimiset” játszottunk, akkor valahogy mégis zavart, hogy ő nem tudta helyesen kiejteni ezeket a szavakat. Azaz nem tudott jól angolul halandzsázni!

• ….és ez, természetesen, már hároméves korban is válóok…

• András: …és utána az összes barátságomnak is ugyanezen ok miatt lett vége később is. Pont tegnap beszélgettem valakivel erről, hogy…

• Zoli: Kivel? Egy barátoddal?

• Na, Zoli, ne légy féltékeny, kérlek.

• András: …hogy a színházban rengetegszer az történik, hogy akivel dolgozol, az lesz a barátod is. Vagy akivel szeretsz dolgozni.

• …és ez jó, vagy kevésbé az?

• András: Hmm?…olyan semmilyen.

• Azaz a semmilyen barátságok gyűlnek rakásra…

• Zoli: Nekem is volt így, volt ilyen barátom: együtt jártunk középiskolába – akkor még nem volt olyan szoros köztünk a viszony, együtt voltunk Zalaegerszegen stúdiósok, majd aztán egyszerre vettek fel minket Kaposvárra, és  ott lakótársak lettünk. Mindig arra jutottunk vele, hogy minket igazából az élet sodort össze. Ennek ellenére szép lassan megtudtunk egymásról mindent, és egy idő után vágytunk is már egymás társaságára! (Remélem, persze, hogy ő is vágyik az enyémre…)

• András: Dolgoztál vele azóta?

• Zoli: Nem, azóta nem.

• András: Akkor az barátság!

• Zoli: …de valójában a legtöbb barátommal tényleg sokat is dolgozunk együtt. Nem tudom, a pénz hoz akkor össze minket?

…ott van bennük valami ősi abból, ahogy két emberi lény vágyik, vágyhat egymás társaságára-, ahogy elnézzük ezt a két figurát: nem sok ember viseli el őket! Van, amikor nemhogy egymást, még magukat se viselik el,  valamilyen kis csoda az, ahogy ők ketten egymásra találnak.

• András: Nem tudom, nekem mindig gondot okozott, hogy „csak úgy” barátkozzak emberekkel az ilyen típusú barátságokon kívül.

• Mit gondolsz, miért?

• András: Mindig eldöntöttük, hogy nagyon sokat fogunk majd találkozni –, aztán nem találkoztunk. Van valami apropó – például a pénzkeresés –,  pedig a színházi munka közben annyi mindent meg lehet tudni a másikról!

• A Rolettiben Jánosnál és Jakabnál mi lehetett kettőjük barátságának „apropója”?

• András: Ők szomszédok. Együtt lifteznek. Azzal kezdődik. Társasházi „ismerősök”, akik átkopognak egymáshoz, mert túl hangos a zene, és aztán rájönnek, hogy közös tragédiájuk is van az életükben.

• …már az is hihetetlenül ritka manapság, hogy azok, akik egymás mellett élnek, egyáltalán elkezdenek beszélgetni egymással…,nem?

• Zoli: Igen, sajnos. Persze ők ebből a szempontból szerencsések, mert egyébként végtelenül magányosak is. Tulajdonképpen eleinte nem is szeretnék mindketten ezt a barátságot, nem?

• András: János valójában csupaszív ember, aki mindenkinek segíteni akar, és kirakja eléje rögtön a lelkét,  bár ő is elég zárkózott, mégis nagyon-nagyon csillogó szemmel néz mindenkire.  Jakab pedig egy pupák, aki állatira paraszt módon képes viselkedni mindenkivel. Valamiképp még ez a nagy különbség is kicsit összehozza őket, mert már-már annyira „ütközik” egymással a kettejük személyisége…

• Mi az, ami még ezen kívül összehozta, összehozhatta őket?

• Zoli: Nyilván ott van bennük valami ősi abból, ahogy két emberi lény vágyik, vágyhat egymás társaságára-, ahogy elnézzük ezt a két figurát: nem sok ember viseli el őket! Van, amikor nemhogy egymást, még magukat se viselik el,  valamilyen kis csoda az, ahogy ők ketten egymásra találnak.

• András: …és mind a ketten egy nagy szakításon vannak túl, és amikor erre rájönnek, akkor ez összekovácsolja őket.

• Zoli: …és lesz egy közös ügyük azzal a madárfészekkel, szerintem.

…a mi baráti társaságunk kb. csak ezt csinálja, nem? Jó, a karantén alatt online csináltuk, persze. Hányszor van az, hogy felkelek, felhívom Andrist: „Szia, otthon vagy? – Mert akkor átmennék!” És utána ülünk a teraszon együtt egy teljes napig, és élünk, vagyunk, telik velünk, bennünk a nap.

• Emlékszem, mikor először olvastam az előadás színlapjának első sorait a 4-es, 6-os villamoson kb. épp a Wesselényi magasságában tartottunk, amikor belém nyilallt: „bakker, miért van ma már egyre kevesebb ilyen ismeretség, barátság?” –, ma már akkor is mindenki online, ha egymástól netán max. két méterre vannak. Mi lehet kettejük barátságának a „titka”? Mert – persze lehet, hogy csak én látom így – a 3D-ben egyre kevesebbszer van ilyen, hogy csak úgy egymás mellé sodródunk, és úgy is maradunk.

• András: Azt nem tudom, hogy mi lehet a titka. Hát azért annyi embert látni az utcán, nem? Még úgy irigykedni is szoktam azokra…

• Zoli: …akik „ilyen” jó barátok!

• Oké, oké, kicsit szentimentálisan erőltetett a kérdés…- csak eszembe jutott a gyerekkorom, amikor reggel tízkor nyakunkba akasztottuk a kulcsot, és lementünk az utcára – azt se tudtuk, hogy mi a fészkes fenét fogunk majd egész nap csinálni, mégis tök jól eltelt – , és anyum csak annyit mondott, hogy ebédelni, illetve majd sötétedésre gyere haza! Ilyenek ma már miért nincsenek? Vagy ha van, akkor csak elvétve. Mi tartja együtt Jánost és Jakabot?

• András: Lesznek közös balhéik!

• Zoli: …olyan ez, mintha az emberek kódexből olvasnák, hogy miknek kell történniük velük ahhoz, hogy barátok legyenek!

• Miknek kell történniük?

• András: Például el kell szaladni valaki elől közösen, együtt, aki meg akar verni: „gyere, gyere, rohanjunk!” Vagy nők után füttyögni, kellemetlen helyzetbe hozni magukat. És hát persze madárfészket menteni együtt! A Covid alatt pont volt ilyen madaras kalandjuk Zoliéknak: befészkelte magát egy gerlepár a teraszukra

• Zoli: …és felnevelték a fiókáikat ott, nálunk. Na, például az a gerle a barátunk lett: ha kiülök a teraszra, akkor odarepül!

• András: Tényleg?

• Zoli: A légkondira fészkeltek, így aztán az egész nyáron  inkább izzadtunk!

• A bandázni tudás mintha kezdene kikopni, nem? Vagy csak én érzem, én akarom ezt érezni?

• Ezt én nem érzem, mert a mi baráti társaságunk kb. csak ezt csinálja, nem? Jó, a karantén alatt online csináltuk, persze. Hányszor van az, hogy felkelek, felhívom Andrist: „Szia, otthon vagy? – Mert akkor átmennék!” És utána ülünk a teraszon együtt egy teljes napig, és élünk, vagyunk, telik velünk, bennünk a nap.

Van is egy ilyen misztikus szál a darabban, amikor megjelenik a Barátság Határának Őre, és azt mondja, hogy eddig és ne tovább. Mert innentől kezdve már „visszafordíthatatlan” folyamatok indulhatnak el!

• András: Felmentünk egyszer a Somlóra – az arrafelé egy jó borvidék – elolvasni a darabot, de csak az első húsz oldalig jutottunk. Persze ennek a baráti társaságunknak van a Messengeren egy chatszobája is, de az ott zajló beszélgetéseket nagyon nehéz beemelni abba a 3D-be, amiről az előbb te is beszéltél.

• Igen, chatszobán keresztül nehéz madárfészket menteni, vagy a néni elől elhívni a liftet…

• Zoli: …vagy belekötni valakibe az utcán, azaz: megdobni a heréjét egy almacsutkával, ám a nénivel, aki elől ellopják a liftet, azzal a végén jóba lesznek.

• Miért lehet fontos egy ilyenfajta barátság?

• Zoli: Azt gondolom, hogy mi magunkból indultunk ki. 2009-ben együtt dolgoztunk egy Bodó Viktor rendezte darabban mi, így hárman, Péter, Andris és én. Te egyedül laktál, mi ketten a Petivel, és te már akkor, ott ácsingóztál a mi Petivel való barátságunkra, nem? Mi meg mondtuk mindig: „Menj el Andris, menj el…”

• András: Fizettem nekik egy csomó pénzt-, ezért aztán barátok lettünk…!

• …nagy árat fizettél érte.

• András: Eredetileg lett volna a darabban egy harmadik, egy női szereplő. Egy szerelmi háromszög lett volna, és teljesen másról is szól az a történet. Aztán rájöttem, hogy annyira nem érdekel…

• Zoli: …annyi sok szerelmi háromszög volt már az életedben, igaz is.

• András: …igen! Négyszögek is! Sokkal érdekesebb egy barátság!…

• Nagyon sejtelmesen, már-már a pedofil törvény biztosan fogalmaz a színlap első másfél-két sora: „A férfibarátság határainak őre már jó ideje szemmel tartja Jakabot és Jánost. Jelentése szerint kezdetben csupán átlagos szomszédok voltak, majd ivócimborák lettek, de aztán történt valami, ami miatt már képtelenség őket kategóriába sorolni…”

• András: Számomra ebben a szövegben az fontos, hogy mennyire meg tud ijedni az ember, ha nem tud kategorizálni valamit. Ha nem illik bele valamilyen kategóriába, akkor rögtön felteszi magának a kérdést: akkor most mi a baj velem, miért nem tiszta számomra az, ami most történik velem? Magyarországon, ahogy a világon igazából bárhol, efelé halad minden: Tartozz valamilyen kategóriába! Mert ha nem tartozol, az gyanús, abból valami bajod lesz, az nekünk nem tetszik! Valamiképp János és Jakab barátságában is megjelenik ez a fajta öncenzúra: most végül is ez mi köztünk? Barátság? Vagy több, mint barátság? Fogadhatnánk örökbe gyereket? Barátoknak lehet ilyet csinálni? – egy olyan határig jutnak el, amitől mind a ketten megijednek, és inkább megállnak visszatáncolnak.

…csak ketten vagyunk elvileg benne, néha elválasztva kis, jelzésszerű fényekkel, ám valóban olyan, mintha baromi sokan lennénk benne, igen. Egy alkalommal, amikor még csak nagyon kevesek előtt játszhattuk el, akkor az első jelenet előtt Peti kereste a színpadon kívül az esernyőjét, „hova, hova a fenébe raktam az esernyőt?!” – mert a hangszereplők beszélnek esernyőről –, holott mint kellék, nem játszik benne esernyő.

• Nem lehet, hogy arról van csak szó, hogy amikor két lélek elkezdi kedvelni, uram bocsá’ szeretni egymást, akkor onnantól kezdve a kategóriák már nem léteznek semmilyen értelemben sem?

• Zoli: Mindenképpen! Van is egy ilyen misztikus szál a darabban, amikor megjelenik a Barátság Határának Őre, és azt mondja, hogy eddig és ne tovább. Mert innentől kezdve már „visszafordíthatatlan” folyamatok indulhatnak el! De ők nem ijednek meg tőle – csak egy kicsit!

• Nagyon sajátos pikantériája lehet egy ilyen alapanyagnak, mikor épp azt az időt éljük, hogy mindenki úgy érzi, hogy szinte hivatalos menlevelet kapott, hogy társadalmilag távolságot tartson a másiktól, nem?

• Zoli: Magam részéről – bár nem voltam egyedül a karantén alatt, kiéhezve éreztem magam, hogy találkozzam emberekkel. Mert ebben a karanténosdiban mégis csak volt valami magányos érzés, ami miatt aztán valami iszonyatosan felszabadító volt  abban, amikor elkezdtük újra próbálni ezt az előadást, és lemehettünk vele a  Völgy Majorba. Vagy amikor májusban lemehettünk először a Városmajorba focizni! – pedig előtte nem fociztunk sosem. Egyszer csak ott találtuk magunkat focilabdával a Városmajorban, a dühöngőben.

• Honnan jött az előadás formája? – hisz van két főszereplőnk, és rajtuk kívül még megannyi más szereplő is, akik hangjukkal vannak jelen.

• András: Először is, mert költséghatékony. Nem sokkal e mostani előadás előtt csináltunk egy koncert-színházat, ahol rengeteget kell hangszerekkel mászkálni, azokkal beállni, szállítani. Így hát gondoltuk, hogy csinálunk egy olyat, amelyhez csak annyi kell, hogy beüljünk egy autóba, elmegyünk vele bárhová, ahol el tudjuk játszani. Engem egyre jobban érdekel személy szerint, hogy hangkulisszát készíthessek valamihez. Tök jól adta magát most ez a Covid kapcsán, hisz én felvettem velük a jeleneteket a lezárások előtt, amelyekkel aztán otthon, csendesen zajos magányomban tudtam ügyködni. Küldözgettem nekik naponta a jeleneteket, és ők elkezdték hallás után tanulni a szövegeiket. A saját hangjukat kezdték megtanulni gyakorlatilag.

…ebben a szövegben az fontos, hogy mennyire meg tud ijedni az ember, ha nem tud kategorizálni valamit. Ha nem illik bele valamilyen kategóriába, akkor rögtön felteszi magának a kérdést: akkor most mi a baj velem, miért nem tiszta számomra az, ami most történik velem? Magyarországon, ahogy a világon igazából bárhol, efelé halad minden: Tartozz valamilyen kategóriába! Mert ha nem tartozol, az gyanús, abból valami bajod lesz, az nekünk nem tetszik! Valamiképp János és Jakab barátságában is megjelenik ez a fajta öncenzúra: most végül is ez mi köztünk? Barátság? Vagy több, mint barátság? Fogadhatnánk örökbe gyereket? Barátoknak lehet ilyet csinálni?

• Zoli: Tényleg csak ketten vagyunk elvileg benne, néha elválasztva kis, jelzésszerű fényekkel, ám valóban olyan, mintha baromi sokan lennénk benne, igen. Egy alkalommal, amikor még csak nagyon kevesek előtt játszhattuk el, akkor az első jelenet előtt Peti kereste a színpadon kívül az esernyőjét, „hova, hova a fenébe raktam az esernyőt?!” – mert a hangszereplők beszélnek esernyőről –, holott mint kellék, nem játszik benne esernyő. Ergo itt, ennél az előadásnál nincs az a „mindent beraktunk-e, ami kell” kellék para.

• András: …és van benne pucérkodás, pedig igazából nincs is! Rendezéseim között az első ruhában lévő pucér jelenettel.

• Zoli: Igen, úgyhogy valószínűleg történelmet is írunk…!

Csatádi Gábor