"...valójában én egy ufó vagyok, szerintem!"

Még július első napjaiban Vasvári Csabával, a Szentendrei Teátrum májusban leköszönt igazgatójával beszélgettünk a jövőről, a 3nővérről, asztalt arrébb rakó igazgatni tudásról, az allűrmentesség magától érthetődőségéről, egy igazán jó csapatról, a növekvő bemutató- és együttműködésszámról, az „én” helyett a „mi”-ről, a menedzser igazgatásra való „alkalmatlanságról”, a Teátrum50 kutatásról, arról, hogy a kultúrpolitikai viszonyok az igazgatásnak nem kedveznek, no meg a kéztördelgetős telefonbeszélgetéseket megejteni nemtudásáról is…

A szabadtéri színházról mi jut eszedbe elsőre?

Elsőre most talán a 3nővér premierje, amiben játszhatom, és amit Szentendrén fogunk bemutatni a jövő héten. Igen, általában a jövő jut eszembe, nem a múlt…

A válaszodban az is benne lehet, hogy az elmúlt öt évben inkább színházcsinálónak, mintsem igazgatónak érezted magad Szentendrén?

Amíg ez az alá-fölé rendelő struktúra, ezek a mettől meddig hatalmi vektorok és ostoba játszmák nem játszottak és nem látszottak, addig az érzetek, a kedvek, ízek – amelyek annyira fontosak a színházban – jobban tudtak dominálni.

Nem tudom, hogy milyen igazgatónak érezni magamat Sokkal inkább azt éreztem, hogy itt van egy feladat, amit kedvvel csinálok, ami örömet adott, főleg az első három-négy évben. Többnyire nagyon jó emberekkel voltam körülvéve, és velük ez a munka öröm volt! Inkább ez, a feladat adta öröm volt az, ami „érzetet” adott. Igazából ez azért teljesen más igazgatást jelentett, mint amikor Székesfehérváron lehettem igazgató – száztíz közalkalmazottal, legalább ugyanennyi vállalkozóval, több százmilliós költségvetéssel. Itt inkább, főként mert ennyire jó csapatban dolgozhattam, azt éreztem, hogy „na, akkor itt egy feladat, találjuk ki együtt, mi a legjobb megoldás!” Ha pedig egy asztalt arrébb kellett tenni, akkor azt nekem is meg kellett fogni. Amúgy, ha igazgatónak érzi magát az ember, tudod, akkor hajlamos lesz egyes szám első személyben gondolkodni, itt meg általában többes szám első személyben gondolkodtunk. Ez aztán kevésbé is ad alkalmat olyan allűrökre, hogy te igazgatónak érezhesd magad.

©Szokodi Bea

Mi lehetett az, ami ilyen allűrmentes örömet adhatott leginkább?

Nem törődött a környezetem az igazgatói pozíciómmal, így aztán nekem sem kellett törődnöm vele. Aztán két éve mégis elkezdtek foglalkozni azzal, hogy én itt igazgató is vagyok, ezért magam is jobban észrevettem ezt a nagyon is személyfüggő, így kiüresedésre hajlamos struktúrát, ami számomra egyébként szinte lényegtelen, mert az igazán lényegi, finomabb szinten zajló folyamatokat csak akadályozza. Amíg ez az alá-fölé rendelő struktúra, ezek a mettől meddig hatalmi vektorok és ostoba játszmák nem játszottak és nem látszottak, addig az érzetek, a kedvek, ízek – amelyek annyira fontosak a színházban – jobban tudtak dominálni.

…ez az öt év hagyott valamilyen nyomot maga után, adott valamilyen érzetet azoknak, akik visszatérő nézői a Teátrumnak, főként a szentendreieknek. Az elmúlt öt év korszakának előadásai szerintem most ülepednek le, nem is szólva arról, hogy minden korszakot csak valamihez képest lehet értelmezni.

Milyen ízek maradtak meg benned?

„Csak a szépre emlékezem!” Mosoly, szeplő, vidámság, bongyor haj, okos, tapasztalt munkatársak, alkotói vágy. Rengeteg tehetséges, tenni akaró, a munkáját komolyan vevő, jó képességekkel megáldott fiatal.

Hogyan érzed: ez alatt a pár év alatt „honnan hova” sikerült eljutni, eljutnod?

Valahogy sosem szerettem, akartam azzal foglalkozni, hogy mi volt az elődöm idején – valójában én egy ufó vagyok, szerintem. Nem vagyok olyan, aki tű pontosan, SWOT analízissel felméri, hogy ez és ez most jó vagy rossz volt az elődeim időszakaiban! Számomra fontosabb, hogy kapcsolódásokat kezdjek keresni, olyan tehetséges és jó embereket kutassak fel, akiket be lehet vonni egy dologba, mert attól valami jobb lesz. Az elmúlt években jóval több bemutatónk lett, bővült a kapcsolati hálónk. És ezek az együttműködések tartósan, évről évre visszatérően alkotó elemei lettek az évadjainknak. Tudomásom szerint sosem volt ilyen számú együttműködője még a Teátrumnak, mint amennyit ennek az öt éves ciklusnak a végére sikerült begyűjteni. Igyekeztem figyelni arra, hogy azokkal dolgozzunk együtt, akik olyan eredményt hoznak, amit majd a következő évben érdemes lesz folytatni.

©Szokodi Bea

Az ötven éves Szentendrei Teátrum története, főleg annak a kezdeti hőskora telis-tele befogadói nosztalgiával, valamelyest érthető módon. Hogy érzed: sikerült erre a nosztalgiára, jó értelemben, rácáfolni?

Azt gondolom, ez az öt év hagyott valamilyen nyomot maga után, adott valamilyen érzetet azoknak, akik visszatérő nézői a Teátrumnak, főként a szentendreieknek. Az elmúlt öt év korszakának előadásai szerintem most ülepednek le, nem is szólva arról, hogy minden korszakot csak valamihez képest lehet értelmezni. Ezt a távlatot pedig majd az utánam jövők munkája adja meg.

Szűkülnek a valódi szakmai értékekre adott erőforrások, egyre több területre tenyerel rá a politika, bedarálták az egyik legfontosabb együttműködő partnerünket, az SZFE-t, folytassam? … És tartok tőle, hogy én nem vagyok annyira diplomatikus, menedzser szemléletű… Vagy talán csak túlságosan színész vagyok ahhoz és kevésbé igazgató, hogy a jelenleg fennálló viszonyok között megkössem azokat a kompromisszumokat, amelyek egy intézmény sikeres működéséhez szükségesek.

Miért lehetett, válhatott személyes ügyeddé a Szentendrei Teátrum elmúlt ötven évének a kutatása, dokumentálása? Most attól függetlenül, hogy épp a te időszakodra esett…

Képzeld: egyáltalán nem vagyok az a múlt-megőrzős fazon! Amíg édesapám például a legutolsó kiskanálról is tudja, hogy hány évtizede, mikor, hol, kitől kaptuk, addig én dobnám ki, szabadulnék meg mindattól, ami már elmúlt, mert számomra csupán felesleges kötöttség, amitől előbb-utóbb úgyis meg kell szabadulni! Emellett persze tudnom kell, hogy nem mindenki olyan, mint én, van, aki hozzám képest sokkal inkább a múltba, a múlthoz tapad. Ám magam se tagadhatom, hogy a múltból érkező érzetek töltik fel azt a csávót, aki én vagyok. És ez a valaki szeretné építeni a jövőt. Ebből a szempontból pedig abszolúte tudnom kell, hogy mi volt előttem, illetve mi is ez az egész, amit vezetek. Nem árt tudni, hogy egy tankhajó parancsnoki hídján vagyok-e vagy egy Jumbo Jet pilótafülkéjében, vagy egy három kerekű triciklin ülök-e éppen. Szerintem jó pontosan meghatározni azt, hogy milyen jármű, amit épp vezetek, másként jönnek a balesetek. 2016 május elején kezdtem dolgozni a Teátrumban, és az első három hónap végén elmentem az akkori polgármesterhez egy beszélgetésre. Gondoltam, kapok tőle egy fél órát, ehhez képest majdnem másfél órát beszélgettünk nagyon kötetlenül. Utána a cég volt általános ügyvezetőjével – akivel még a polgármestertől kijőve, a folyosón találkoztunk – leültünk a Fő téren a Pótkulcsban: napsütés, mediterrán hangulat, vidámság, jókedv, addig sikeres évad. Mindezek után megáll az asztalunknál vasalt nadrágban, elegánsan egy örmény fiú, udvariasan, hátra tett kézzel, törve a magyart: „Mit szabad hoznom?” – ekkor éreztem: jó helyen vagyok! Szentendre jó hangulatú város, és ebből bárki tapasztalhat valamennyit, aki csak egy estére is odamegy. Arról nem is beszélve, hogy a Szentendrei Teátrumot ’69-ben mégiscsak Zsámbéki Gábor és Békés András alapította…! A Szentendrei Teátrum ötvenkét éve olyan állítás, ami mellett nem mehet el szótlanul, aki ebben a szakmában dolgozik.

©Szokodi Bea

Ha lehetne, lenne rá mód – hipotetikusan kérdezve –, akkor újrakezdenéd, folytatnád-e a direktorságot?

Ha ebben az országban jelentősen megváltoznának a kultúrpolitikai viszonyok, akkor talán elgondolkodnék rajta. Most semmiképp! Bár már 2016-ban is igen nehéz volt igazgatóként, de mostanra nagyon sok dolog megváltozott és nem előnyére. Szűkülnek a valódi szakmai értékekre adott erőforrások, egyre több területre tenyerel rá a politika, bedarálták az egyik legfontosabb együttműködő partnerünket, az SZFE-t, folytassam? … És tartok tőle, hogy én nem vagyok annyira diplomatikus, menedzser szemléletű… Vagy talán csak túlságosan színész vagyok ahhoz és kevésbé igazgató, hogy a jelenleg fennálló viszonyok között megkössem azokat a kompromisszumokat, amelyek egy intézmény sikeres működéséhez szükségesek. Azért ez a mostani időszak nem túl barátságos időszak a színházak számára. Azok számára főleg nem, akik hosszú évek alatt szisztematikusan csak értéket próbáltak létrehozni. Vagy akik kifejezetten kompromisszummentesen, szabadon gondolkodva, öncenzúra nélkül értékorientáltak próbálnak, próbáltak lenni. Itt ma sokkal inkább diplomatának kell lenni, ha valaki intézményt vezet. Persze szép számmal vannak még ma is, akik nemcsak vezetők, hanem értenek is a színházhoz. Mégis egyre inkább az a lényeges, hogy kivel vagy jóba, kinek van meg a telefonszáma a telefonodban.

„Mit szabad hoznom?” – ekkor éreztem: jó helyen vagyok! Szentendre jó hangulatú város, és ebből bárki tapasztalhat valamennyit, aki csak egy estére is odamegy. Arról nem is beszélve, hogy a Szentendrei Teátrumot ’69-ben mégiscsak Zsámbéki Gábor és Békés András alapította…! A Szentendrei Teátrum ötvenkét éve olyan állítás, ami mellett nem mehet el szótlanul, aki ebben a szakmában dolgozik.

Téged ez a „kinek van meg a száma a telefonodban” nem kísértett meg az elmúlt négy-öt évben?

Egy igazgatónak használnia kell a telefonját, aki abban benne van, azt néha fel kell hívni.

…jó, jó, de felhívás és felhívás között azért zongorázható különbségek lehetnek…

Nem tudom… de a fennálló helyzet miatt valószínűleg túl dühös, vagy a korom miatt már túl nyugodt vagyok ahhoz, hogy a szükséges mennyiségű hívást lebonyolítsam!