Humorban oldódó történetek Kelet-Európából.

Orient expressz – ha máshonnan nem, Agatha Christie klasszikussá nemesedett bűnügyi regényéből (Gyilkosság az Orient expresszen) vagy az abból készült számos filmalkotásból ismerhetjük a híres luxusvonatot, amely először 1889-ben közlekedett Párizs és Konstantinápoly között, Budapestet is érintve. Fénykora az I. világháború előtti békeidőkre esett, de ilyen-olyan formában a mai napig közlekedik – igaz, régi fénye mára megkopott, valószínűleg nem függetlenül a sokkal gyorsabb és kényelmesebb repülés miatt.

Az Orient expressz mindig is a gazdag nyugatiak szórakozása volt annak ellenére, hogy a nyomvonal nagyobb része szegény kelet-közép-európai országokon keresztül vezetett. Magyarország, Románia vagy Szerbia lakóinak többsége legfeljebb csak álmodhatott a luxusvonaton való utazásról, mégis az Orient expressz valamiképpen össze is kötötte a Nyugatot a Kelettel.

Persze míg egy nyugati utazó úticélja a mesés Kelet volt – nem véletlenül lett a vonat neve Orient expressz –, Kelet-Európa lakójának a luxusvonat a Nyugatot szimbolizálta. Erről szól Matei Vişniec, Franciaországban élő román drámaíró Napnyugat expressz című darabja, amit a Városmajori Színházi Szemlén a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában láthattunk. Zakariás Zalán rendezésében igazi kelet-európai forgatag jelenik meg, a szkeccsszerű történetekben valódi kelet-európai sorsokat felvillantva.

A Napnyugat expressz témája ugyanis a kelet-európaiság, vagy úgy is mondhatnánk, káeurópaiság, az a nehezen körülírható létmód és életérzés, amely egyszerre jelenti a Nyugat csodálatát és ressentiment-szerű megvetését; egyszerre vágyódást Nyugat-Európa boldogabbnak képzelt, de legalábbis kiszámíthatóbb és gazdagabb életmódjára, és egyszerre a rezignált beletörődést a szegénységbe és a mindent átszövő korrupcióba; egyszerre a nagyhatalmak követését és a nyugati módi majmolását, és egyszerre a nagyhatalommá és trendformálóvá levés iránti vágyat.

Az első jelenetben az egész kelet-európai népség felvonul előttünk: románok és szerbek, macedónok és montenegróiak, ukránok és horvátok, de csak hogy megállapítsák: ezek a népek egyáltalán nem ismerik egymást, nem beszélik a másik nyelvét, hiszen mindenki nyugat felé fordul, és angolul, németül vagy franciául tanul. Nem véletlen, hogy a nagyszabású politikai elképzelések (mint amilyen például Kossuth dunai konföderációja volt) ellenére ezek a népek soha nem fogtak össze egymással, hanem mindig egymás ellen szervezkedtek, a nyugati nagyhatalmaknál kilincselve támogatásért.

Az előadás tehát az első jelenetben felvázolja ezt a „nem ismerjük egymást” problematikát, hogy aztán szépen el is ejtse azt, és a nagykép helyett kisszerű történetek egymásutánja jöjjön. Pedig a probléma felvetése izgalmas, és alkalom lenne egy valóban mély káeurópai tabló felvázolására, de Vişniec nem ezen az úton indul el.

Van itt egy a kommunista rendszertől meggyötört egykori katonatiszt, aki csak arra vágyik, hogy egyszer megérintse az Orient expresszt; van egy egykori szekus, akinek külföldön élő lánya nagy sikert remél abból, ha apja történetéből könyvet ír; van egy doktori hallgató, aki disszertációjában azt szeretné bizonyítani, hogy a nyugati árucikkek okozták a kommunizmus bukását; vagy éppen egy amerikai és egy román zenész, akik közösen beszélt nyelv hiányában a zene nyelvén próbálják megérteni egymást. És többször megjelenik egy filmforgatás, amelyen hol cigány esküvővel, hol Drakulával akarják szórakoztatni az Orient expressz utasait.

A történetek egy-egy kisebb-nagyobb csattanóra vannak felhúzva, de egyik sem hatol túl mélyre a kelet-eruópaiság problémájában. Vázlatok ezek, képek Kelet-Európáról, ahogy Kelet-Európa magát látja, vagy még inkább arról, ahogy Kelet-Európa gondolja, hogy a Nyugat hogyan látja őt. A tragikus történetek sem igazán tragikusak, inkább humorban oldódnak, ami egyszerre teszi az előadást könnyebben fogyaszthatóvá, de egyúttal kissé sekélyessé is. (Kivétel a halottak szájáról olvasó asszony jelenete, amely a balkáni háborúk tragédiáját meséli el – ez minden szempontból kiemelkedik az előadásból.) Hogy inkább Vişniec darabjának tulajdonítható-e ez a sekélyesség, vagy az előadás faragott le a dráma éleiből, azt utóbbi ismeretének hiányában nem tudom megítélni, mindenesetre Zakariás Zalán megbízhatóan halad a maga kijelölte úton: vállalását tökéletesen teljesíti.

Az előadás ugyanis élvezhető, mi több, élvezetes, jó értelemben véve szórakoztató, és még ha az egyes jelenetek között van is minőségbeli különbség, a produkció egészében véve jó színvonalon teljesít. Ha azonban arra kérdeznénk, hogy mit is tudtunk meg belőle a kelet-európaiságról, legfeljebb közhelyekre futná. A Napnyugat expressz ezt a létformát ugyanis éppúgy csak egyfajta jól eladható művészeti alapanyagnak látszik tekinteni, ahogy a darabbeli külföldre szakadt román nő is nagy nyugati könyvsikert remél apja Ceaușescu-éra alatti rémtetteinek sztorijából.

És hogy a néző is jóleső érzésekkel menjen haza a színházból, arról az előadás vége gondoskodik: hiszen mindenki egyszerre énekli a Don’t Worry Be Happy című slágert, amibe lelkes tapsával a közönség is bekapcsolódik. Nem kell aggódni, legyetek boldogok, nem olyan rossz ez a kelet-európai élet. Vagy ha mégis, immár nyitottak a határok, el lehet menni Nyugat-Európába szállodát takarítani. Ha elég pénzt összegyűjtesz, talán még az Orient expresszre is feljutsz.

2021. augusztus 25., Városmajori Színházi Szemle

(Augusztus 25. és szeptember 9. között összesen hat előadást láthatunk a szemle keretében a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A négy fős szakmai zsűri mellett a közönség is szavazhat kedvenc előadására szeptember 10. és 16. között. Részletek a színház honlapján.)