…avagy még azon is túl. Már ha van bármin is túl lévő, túlnani. Könnyen lehet, hogy mindez csak begyöpösödött konvenció, amolyan nagy háború előtti. …és könnyen lehet az is, hogy bár elvileg 2021-et írunk világszerte, ám többé-kevésbé még mindig az 1900-as évek elejét éljük, benne önmagunkkal – a saját komfortzónánk jó, kellemes melegséget árasztó rothadásának közepette. Az Ördög Tamás rendezte Virginia Woolf Orlando egészen sajátos, hektikus módon játszik a film és a színház kevercsével a Trafóban, úgy, hogy ettől minden előzetes elvárásunk – mind tartalmilag, mind formailag – szabadságra megy, és bárcsak ott is maradna… Mindenesetre a Dollár Papa Gyermekeinek legújabb bemutatója a legjobb értelemben véve mindent megtesz ezért az egészen hosszútávú vagy akár végleges szabadságolásért!

Senkinek sem könnyű a Covid után. Mit után: alatt, hisz ez egy megállni sohasem akaró páternoszter, amibe és amiből max. ki- és beszállni lehet. Hát most aztán beszállunk, beszálltunk egyből a „középső legmélyebbik” fülkéjébe. Oda, ahonnan vagy nincs, vagy csak nagyon nehezen van kiszállás. Pedig ki kellene, nem is kicsit kellene belőle kiszállnunk. De vajon tudunk-e, lehet-e? Hatalmas vetítővászon előtt ülünk, és az egyszerre és együtt két- és háromdimenziós színdarab nézői és néhány játszója vagyunk a Trafó Nagytermében. A vászon előtt kis kávézó asztal, körülötte az előadás szövegkönyvírója: Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás, egy szereplő a megszámlálhatatlanul  gazdag szereplő listából: Váradi Gergely és az asszisztens. Mintha valóban egy kávézó kies teraszán lennének, olyan önfeledten tárgyalják a stábjuk és a készülő produkciójuk ügyes-bajos dolgait, hogy abban egyszerre semmisül meg és éled újjá a leállások utáni hamvaiból a magyarországi függetlenek és kőszínháziak ismerősen ismeretlen világa, hogy szájtátva nevet a szakmai és a nem szakmai közönség – mert magára ismer, és ebben a magára ismerésben egyszerre szomorodik el és derül fel.

©Ofner Gergely

Ördög Tamás megrendezte a rendezését csak azért, hogy megmutassa: az egész alkotói folyamat sosem az, és sosem olyan, ahogy azt Móricka és én, nagyokos, bot- és sznobság csinálta kritikus elképzeli. Itt Orlando utazását, kalandjait fogjuk látni, szól a többieknek és nekünk Kiss-Végh Emőke, azt a századokon keresztülívelő időtlen és pont ezért, ettől időhöz kötött utazást, melyben épp elfér egy egész élet – Orlandóé és a mienk. És persze ebben az utazásban és a benne megeső kalandokban pont az nem működik, amitől egy utazás utazás: épp úgy nem működik a kapcsolatteremtés bennük, ahogy az ehhez a kapcsolatteremtéshez szükséges érzelmi nyitottság sem.

Lásd Láng Annamari hihetetlenül impulzívnak látszani-, hatni akaró tanárnőjét, Erzsébetet, aki workshop tartására érkezik egy színműs osztályba, és mindent elkövet, hogy komfortzónájukból kimozdítsa ezt a rábízott fiatal felnőtt seregletet. A vérbő, messziről jött idegent, a „megmondó embert” – a mindent és mindenkit maga alá gyűrő dinamizmussal játszó Láng Annamária egyszerre szól be az akadémiai és az „alternatív” színészképzésnek, mint az örök messziről jött emberek mindig, de csak azért , hogy egy pillanatig se érezhesse biztonságban magát senki.

„Csókolózzon mindenik mindenkivel!” – ahogy tud, ahogy lehet, mert nem a kivitelezésen, hanem annak amplitúdóján van a hangsúly. Az osztály tagjaként Katona Péter Orlandója igyekszik is teljesen feloldódni Erzsébet ajkai és kezei között, de sem bátorsága, sem tapasztalata nincs  az efféléhez.

©Ofner Gergely

Sorjáznak előttünk a „filmbéli” jelenetek, melyekben ott a húszas évek Amerikájának Gatsby-világa, és a jó pár évtizeddel későbbi is. Ez alatt a majd száz percnyi film alatt szinte majdnem mindenki lesz Orlando, és mindenki lesz, lehet Orlando csábítója is – de nem spoilerezek túlságosan. Érzelmeket szeretnénk mutatni és begyűjteni jogosan – ám itt most pont erre lettünk képtelenek.

Ördög Tamás több ember méretű tablójában egyszerre minden két- és háromdimenziós, talán azért, hogy megmutassa, mennyire végérvényesen nem működik itt valami, amit életnek illenék, szabadna nevezni. Ám ehelyett a mai Orlandók világa már nem a semmiért is egészen élni és belefeledkezni, belemerülni kész Orlandóké. Úgy hat, hogy már nem értjük, nem akarjuk érteni sem a semmit, sem az egészent.

Talán valami végérvényesen elveszett – és nemcsak a háromdimenziós létezésünk Covid idejére monitorok és érintő kijelzők mögé „száműzött” világa számára, hanem az az igazi lendülettel teli, az a vérbő, ám elbukni is kész, és ezzel együtt is „megdicsőülésre” áhítozó létezésünk számára is. Sajnos, azt hiszem, ebben lehet valami. Mert kétségkívül  a személyiségünk- és érzelmi életünk fejlődéséhez a szemtől szembe élni tudásra, akarásra és merni tudásra van szükség. A remény elvesztésére azonban  semmi okunk(!), mert amíg valaki így, ilyen módon fricskát mutatva, a semmiért is egészen élni tudó és élni akaró szabadságról képes beszélni az Orlandón vagy máson keresztül,  arról, ami már nincs – holott mégis egészen, teljesen lehetne és kellene -, addig van remény. Nem is kicsi, nem is kevés! Egyszerre és együttesen is. Azaz: semennyire és egészen, természetesen!

(2021. augusztus 31.)

Csatádi Gábor

©Ofner Gergely