„Az utolsó kapcsolja le a villanyt!”

…de ne ránk, hanem rájuk! És ez fontos, talán mindennél fontosabb, mert a sötétséget nem feltétlen csak a fény tartóztathatja fel csupán, hanem már a fényre érni, a fény felé haladni akarás is… Nem kicsit, nagyon! Béres Attila Joe Masteroff, Joe Kander és Fred Ebb musicaljét rendezte a Vígszínház nagyszínpadára – nagyban, grandiózusan, mégis a legapróbbakhoz is őszintén odahajolva beszél a hátunk mögött felénk lopakodó sötétről, miközben az előtérben saját magunktól is néha elalélva ünnepeljük azt, ami már rég nincs, és talán soha nem is volt. Hátborzongatóan libabőröket életre hívó előadás – még néhány alapkoncepciójából származó „deficitje” ellenére is – arról, hogy a karakternélküliség rémületes, örvénylően veszélyes, ám ebben a rémületes veszélyességében a belső döbbenetünk közepette megértjük azt, ami körülöttünk s egyszersmind bennünk zajlik – és ez mindig szép. Hátborzongatóan, félelmetesen és lúdbőröztetően, de mégis eltörölhetetlenül és velünk maradóan – és persze félelmetesen igaz is, nyilván.

Hatalmas, részleteiben aprólékossággal, igényes figyelemmel készített díszlet (Czigler Balázs) egy igazán terebélyes színpadon arról, hogy egy mulató, a Kék Angyal, egy világvárosnyi budoár maga az, amiben élünk – kortól, politikai oldalacskáktól, sebtiben együvé tologatott szekértáborocskáktól függetlenül. Béres Attila  ez esztendei rendezéseiben (Producerek, Lövések a Brodway-n) és most a Kabaréban is ez a „nagyság” sosem csak látvány önmagáért, ami szájtátásra késztet. Persze nem bűn, és nem a rendezői intenciók ellen való az esetlegesen efféle szájtátás, de nem ez az, amiért és amire kifut e rendezői olvasatban is a musicaleknél egyébként szerencsésen ott levő „grandiózus”, „monumentális” felépítmény. Nem, Béres Attilánál a látványelem látványelemi részén túl valami olyan, ami orientál. Orientál a hatalmastól a kicsiig, az embert meghaladni tudótól, akarótól az emberi léptékű felé.

A kétemberes árkádok avagy viaduktok alatt pillantja meg Sally Bowles (Szilágy Csenge) és Clifford Bradshow (Brasch Bence) először egymást, a nagy falak, a nagyra törni, sokat akarni vágyó létezéseknek tövében. Hisz a díszlet legtetején egy méretarányosan kicsinyített vonat rója a köreit lágerkerítés kordonok között, a sajátjait és a mieinket, azokat a köröket, melyektől szabadságot, kiszakadást, messzire vivést és egyben biztonságot is várunk, várnánk, ám „csak” Auschwitzig jutottunk és jutunk azóta is…  Béres Attilánál ez a monumentalitás: megmutatás. Ám nem a nagyra törő lelki rezdüléseknek a kivetülő megmutatása csupán, hanem az emberi lélekben rejtekező, az önmagát feltárni talán teljességgel sosem engedő létezés-paradoxonnak a megmutatása – ami persze színpadképileg sem utolsó, nem tagadom.

Szilágyi Csenge Sally Bowles-ja elveszett, kallódó, az álmaiba, vágyaiba utolsó menedékként kapaszkodó, a Kék Angyalban fellépő énekesnője egyet szeretne: élni. De azt nagyon, amolyan most vagy soha alapon. Bár az is igaz, hogy ez az elementárisan, minden körülmény és életbukfencre kényszerítő nehézség ellenére is boldog beteljesedés után szomjazó Sally Bowles csak nagyon sokára, a második rész vonat után üvöltő jelenetére érkezik közénk.

Vajon miért? A premierdrukk? Vagy talán még egy olyan, karakter kívánta sajátosság-konglomerátum „hiány” ez, amely Szilágyi Csenge életkorából, alkatából adódóan nem is lehet most még – és talán később sem – a sajátja? No, de van-e olyan, hogy Sally Bowles alkat? Avagy csak akkor rendezzünk Kabarét, ha van Sally Bowles-unk? Lényeges dolgok ezek, mert nem észrevenni, elsiklani felette épp oly bűn – a kritikusé (már ha nem zsigerileg fikázik, és ha nem alapból sznob), vagy a gondolkodó nézőé – mint ugyanezért az előadás egészére bilit borítani, már engedelemmel szólva. A magyar focinál csak egy valamihez értünk mi mindnyájan jobban: ahhoz, hogy kinek kell vagy kellene édes kis hazánkban játszania Sally Bowles-t.

Viszont ahogy a szerelem mélyül, élet-halál kérdéssé erősödik, Szilágyi Csenge Sally Bowles-ja úgy nő fel a finálé betétdaláig, ami még erősebb lenne, ha tagoltabb, dramatizáltságában karakteresebbé válhatna. Ám mindezek alatt, fölött és mögött fel- és átsejlik az az életigenlő, az életet „véres feneségek” által szétfeszíteni, annulálni, saját képre formálni akaró erővel dacoló habitus, ami tagadhatatlanul Szilágyi Csenge játékának – lásd Mohácsi János Istenítélete, Vígszínház – sajátja, és egyszer majd a színház vezető színésznőjévé fogja formálni. Ez tény.

Brasch Bence Clifford Bradshow-ja  nehezen megrendíthetőségében, állhatatosságában igazi alappillére, egyben ellenpontja  mindannak, amiről ez a Masteroff-Kander-Ebb-féle, Béres Attilán a legjobb értelemben vetten átfolyatott Kabaré szól és szólhat: ha sodródunk, sodortatódunk, akkor az élet a maga kényeivel, kedveivel, potentátjaival, önjelölt pózőreivel, vagy épp hatalommániás kisnövésűeivel masírozik majd át rajtunk –  szerelmeink, sziklánál erősebb, szilárdabb és kikezdhetetlenebb álmaink, vágyaink ide vagy oda.

Nincs mit tenni: az emberi tartást, a gerincet nem lehet este héttől tízig nagyszínpadon eljátszani, mert attól még olyanunk nem tud lenni, és bízvást hihetjük: nem is lesz! Brasch Bence játékában mindezt kendőzetlenül viszontlátjuk: a vad, szenvedéllyel hevített romantika és az „itt állok, másként nem tehetek”  lutheri, wartburgi bizonyossága ad egymásnak igen nehezen felejthető, mindent megemelni képes találkozót.

Ahogy Igó Éva Fraulein Schneiderje is valami kiradírozhatatlant képvisel még a katonák számára megnyíló bordélyháza ellenére is, avagy pont azért – bámulatos. Mint ahogy az is, amikor az előadás második részének elején talán Börcsök Enikő hanghordozásával, intonálásával ejt ki pár egymást követő mondatot. Igó Éva Fraulein Schneiderjében a szent értetlenség, a „mindezeknek ellenére élni akarok”-jának a lendülete formálódik át – magas nyomáson -, és így játéka igazi zenitje lesz az előadás egy-egy jelenetének.

Ugyanígy Kern András zöldség-gyümölcskereskedő Herr Schultza, aki egyszerre maga a szent értetlenség, és a minden pillanatnyi hatalmi sugallat fölött tovatekinteni kész és tudó pótolhatatlan kereskedője ennek a rendezésnek – nélküle a Béres Attila rendezte Kabaré igen erősen hézagos lenne.

És Seress Zoltán Konferansziéja, aki nyitja, majd egyre srófolja, feszíti a hátborzongtatatás egészséges és egészségtelen dózisait adagoló játékával, ami a fizikális alkatával még inkább egymást erősítő, egymásra rálicitáló, ezért jelenléte nélkül nincsen sem Kék Angyal, sem vígszínházi Kék Angyal – zsenialitásában unikális, a tranvesztitásában oszthatatlanul önazonos .

A Vörös Róbert gondozta, az emberes dramaturgiai munkáját magán viselő, szinte teljes mértékben át- és újraírt szövegétől az előadás a hátborzongattatással játszik, de oly mesteri módon, hogy nemegyszer megborzongsz, és a zsöllyebeli párnázott székedből a nézőtériek által az előadás alatti időre gondosan elfüggönyözött kijáratok felé sandítasz, azt érezve: hogy vajon nem a tizenkét éve regnáló kormányfő lép-e majd mindjárt be közénk, magasra lendített kezével jelt adva a maguk kicsinységében naggyá nőtt belügyminisztereknek, örök életre kinevezett legfőbb ügyészeknek a szabad „eltiprásra”, „mészárlásra”? Mert a ’30-as évek és a pár száz kilométerrel keletebbre lévő ’21-es év átjátszik egymásba itt, anélkül, hogy a legcsekélyebb tétova kísérletet is megtette volna direkt és indirekt áthallások kitételével Béres Attila.

Nem kell, mert itt permanens kabaré van -:  ezt a megszakíthatatlanságot erősíti a Mester Dávid által dirigált és ezen előadáshoz fazonírozott zene is – azaz: egyszerre elandalít és ellát kellő, egészséges mértékű gyomorgöccsel. És ugyanez segíti igencsak öles mértékben Horváth Szabolcs berlini őslakos Ernst Ludwigja, aki ezt a gyomorgörcsöt csak spannolja, tehetséggel feszíti, erősíti egyre tovább és tovább. Mert Kabaré ez, ahol eleinte női, formás combokat, majd férfi, horogkeresztes szalaggal felpántlikázott karokat lendítenek a magasba.  Veszélyes ez, erre nem lehet, és semmiképpen sem kellene lekapcsolni a villanyt, mert az efféle szellemi és kézmozdulatokban kirajzolódó „lendítések” a sötétben csak még tovább osztódnak és „szaporodnak”, kérem.

(2021. október 9.)

Csatádi Gábor