Szeptember 17-én mutatták be a Szirmai Albert eredetijéből Závada Péter átírata alapján készült klasszikus magyar operettünket, a Mágnás Miskát Székely Kriszta rendezésében a Miskolci Nemzeti Színházban. Az operett Pixijével és Mixijével, Börcsök Olivérral és Béres Bencével beszélgettünk visszhangról, a két nem mindennapi Pixiről és Mixiről, a hatalmas teret betölteni képes intimitásról, Börcsök Enikő utánozhatatlan arányérzékéről, a miskolci nézők kommentáradatában ott rejlő vájtfülűségről, a társulat munkamániájáról, egy most kezdő gyakorlati évéről, önmagunkra találásról és az operettvilágnak és a mai hazai világunknak az azonosságáról…

  • A visszhangról mi jut elsőre az eszetekbe?
  • Olivér: Elsőre nekem a tihanyi visszhang jut eszembe, természetesen, aztán talán a hírnökök, a hírvivő karakterek …
  • Bence: Nekem elsőre egy üres, nagypolgári lakás jutott eszembe…
  • …és milyen ez a nagypolgári lakás, azon túl, hogy nagy és üres…?
  • Bence: Legalább öt méter a belmagasság… Olyan lakás, amely se tárgyakkal, se élettel nincs megtöltve. Megvan ennek az egyszerű magyarázata, mégis érdekesnek találom, hogy kirak az ember pár képet a falra, elhelyez pár bútort a térben, és már rögtön nem visszhangzik…

Kicsit olyan ez a két figura ennek a darabnak ebben a „szélsőséges” világában, mintha valami furcsa végtermékei lennének annak az őrületnek, annak a közösségnek, társadalomnak, amiben  élnek. Mint amikor a centrifugális erő a szélekre kirakja a forgatott tárgyakat….

  • Mi volt az első benyomásotok a próbafolyamat legelején, amikor megláttátok Pixi és Mixi neve mellett a saját neveiteket?
  • Olivér: Nekem  „terhelt” próbaidőszak volt, mert nem tudtam elejétől a végéig benne lenni ebben a próbafolyamatban. Így a főpróbahét előtt Bence mesélte el nekem, hogy kicsoda is ez a Pixi, Mixi. Nagyon vonzott kettejük rezonőrsége, aztán Bence mesélte, hogy Kriszta másként képzeli el ezt a két figurát, mint  ahogy általában szokták. Amikor leérkeztem Miskolcra, nagyon finoman, puhatolózva kezdtem neki…keresve, hogy meddig lehet elmenni. De már a második alkalommal szólt Kriszta: figyelj, ez így nem fog menni! Finomkodni itt nem lehet, menjünk el a falig!
  • Tényleg, mi az, amit Olivérnek meséltél, mesélni tudtál erről a két karakterről?
  • Bence: Ez nyilván egy nagyon eredeti újraértelmezése ezeknek a figuráknak, egyikőjük sem a megszokott,  a klasszikus Mágnás Miska-beli karakter. Nekem, a magam részéről, ha a nagyszínpadon a falig el kell menni, ez alapból nehézséget jelentett mindig.
  • Vajon miért?
  • Bence: Fakadhat ez egyfajta bátortalanságból, bizonytalanságból, tapasztalatlanságból, hisz mi az egyetemen osztálytermekben játszottunk, maximum ötven embernek…
  • Olivér: …olyankor azért egész más a tét…!
  • Bence: …más módját igényli a játéknak.
  • Nagyon vehemens két karaktert kell játszanotok, valami nagyon intim kitárulkozással…egy hatalmas térben… Milyen érzés ez?
  • Olivér: Az előbbi „visszhang hatás” visszaköszön ebben is, mert az a tér is nagyon képes magadra hagyni…pláne, ezekkel a hatalmas falakkal. Talán tényleg azt a nagypolgári lakást is megképzi, amiről az előbb Bence beszélt. Amikor a próbák alatt beléptem ebbe a térbe, éreztem, hogy nem lesz egyszerű megtölteni. Tudtunk egymásra támaszkodni, ám azért mégis félelmetes érzés volt!

Egyszer a Mágnás Miska előadás miatt ajánlotta Bodoky Márk, hogy nézzem meg a Miskolci Nemzeti Színház oldalán a kommenteket. És bár nem vagyok kommentelős fajta, mégis nagyon érdekes és jó volt tapasztalni, hogy a miskolci közönség mennyire érzékeny, és hogy milyen fejlett vitakultúrával bírnak. Jó volt látni, tapasztalni azt a parázs vitát, amely arról folyt a nézők között, hogy mindez belefér-e az operett keretei közé, vagy sem?

  • Bence: Nagy feladat volt, főleg így elsőre ezzel kezdeni. Meg kellett tanulnunk az arányokat, hisz itt nagyon nagyban kell játszanod azokat az intim, szélsőséges szituációkat, amelyekben épp vagyunk. Ez persze nem ördögtől való, mégis nagyon konkrétnak kell lenned, képviselve a karaktered igazságát.
  • Nagyon közvetlen, személyes hangvétellel hogyan lehet betölteni egy hatalmas teret? Avagy csupán egy ripacsság központú színházi gondolkodás sztereotípiája az, hogy hatalmas tereket csak nagy, eltúlzott gesztusokkal, játékkal lehet betölteni?…
  • Bence: Talán az arányok megtalálásában rejtőzhet a „titok”… Első ránézésre lehet, hogy azt mondanád, az nem lehet személyes, ha valaki óriásiban játszik, gesztikulál, ám mindebből a nézőtérre teljesen más érkezik meg. Pont ezért, emiatt kell megtanulni azt az arányérzéket, amiből már ekkora szélsőséget is a pont neki legmegfelelőbb módon tudsz eljátszani ahhoz, hogy a végeredmény az általad szeretett lehessen, megmutatkozva hiteles maradhasson.
  • Olivér: Azt gondolom, hogy ahhoz a „műfajhoz”, amit Kriszta csinál, ezt az arányérzéket mindenképpen el kell sajátítani. Most hirtelen a nagynéném jutott eszembe, neki ehhez nagyon jó érzéke volt: egy hatalmas térben, az ezerkétszáz fős Vígszínházban tudott olyan orgánummal megszólalni, hogy az személyesnek,de mégsem túlságosan intimnek hasson. De erre nincsen recept, ezt mindenkinek magának kell megtanulnia: Csak figyeled a tapasztalt színészeket magad körül, nézed, hogy ők, hogy csinálják…és próbálod elsajátítani a tudásukat.
  • Ha már „nézőtérre való megérkezés”: hogy érzitek, mennyi és mennyire jut el Mixiből és Pixiből a nézőkhöz?
  • Olivér: Körülbelül az előadás tizedik percénél lehet érezni, hogy jönni fognak velünk a nézők vagy sem. Az első jelenet egy kritikus jelenet szerintem…
  • …az, amikor egyszer csak félmeztelenül mindketten megjelennek az erkélyen, nem?
  • Olivér: …ahogy először exponálódik ez a két figura. Ott mindig érzek valamiféle nézői meghökkenést. Eddig a tizedik percig kell a szívükbe lopni magunkat, mert ezalatt dől el minden – de azt hiszem, eddig még mindig tök jól vették az akadályokat. Egyszer a Mágnás Miska előadás miatt ajánlotta Bodoky Márk, hogy nézzem meg a Miskolci Nemzeti Színház oldalán a kommenteket. És bár nem vagyok kommentelős fajta, mégis nagyon érdekes és jó volt tapasztalni, hogy a miskolci közönség mennyire érzékeny, és hogy milyen fejlett vitakultúrával bírnak. Jó volt látni, tapasztalni azt a parázs vitát, amely arról folyt a nézők között, hogy mindez belefér-e az operett keretei közé, vagy sem?
  • ...és mi volt a konklúzió?
  • Olivér: Végül is nem arra futott ki, hogy mi operettet akartunk látni, de nem azt kaptunk, hanem abszolút nyitottan álltak hozzá ehhez a „kísérletezéshez„…!

Eszméletlen, mennyi ember dolgozik ebben a „gyárban”, és hogy ezt mindegyikük milyen alázattal teszi a díszítőktől a fodrászokon át a műszakig, és rengeteg, rengeteg premier! És úgy tapasztalom, hogy ez az elképesztően nagy fordulatszámon végzett munka mégsem megy a teljesítmény rovására. Mert  olyan társulata van a színházunknak, amely folyamatosan tart egy színvonalat. És valami olyan munkaszeretet árad szét ott…

  • Bence: Egyre konkrétan emlékszem: „a Játékszín az az a hely, ami a kísérletezgetésre van, a nagyszínpad pedig a klasszikus színjátszásra!” – tehát rendben van, hogy újítgatnak, kísérletezgetnek, csak akkor ezt a Játékszínben tegyék.
  • …azaz: mindenki maradjon a helyén! Nem baj, ha buzi vagy, csak csináld otthon, nem baj, ha mozgássérült vagy, csak ne akarj járni, nem baj, ha süket vagy, csak ne akarj hallani, ahogy az sem baj, ha vak vagy, csak ne akarj látni!- de ettől eltekintve: nagyon jó, hogy a miskolci néző ennyire képben van, tudja, hogy melyik műfajnak melyik színházi játszóhelyen van a „helye”, és ez nagyon jól dresszírozott, nevelt színházi nézőről árulkodik, és ez a mai Magyarországon több mint jó, azt hiszem. Ha már kinek, minek hol a helye: ti hogy érzitek magatokat Miskolcon a gyakorlati évetek elején?
  • Olivér: Most nagyon nyál lenne azt mondani, hogy „Itt a helyem!”, ugye?
  • Bence: …igen.
  • …ez már azt’szem foglalt.
  • Bence: Nagyon jól! Mindhármunk nevében beszélve, bár most nincsen itt a harmadik gyakornok, aki az osztálytársunk, nagyon jó feladatokat kaptunk erre az évadra, a társulat is nagyon befogadó. Nemcsak emberileg érezheted magad itt nagyon jól, hanem szakmailag is rengeteget lehet tanulni! Ezt már most, így az elején is érezzük. Illetve a miskolci nézők nagyon hálásak – és ezt bár mindenki emlegette, hogy a nagyon jó nézők a miskolciak, ám  ezt megtapasztalni mégis  hatalmas élmény!
  • Olivér: Ideérkezésünk elején volt egy „betanulásos” két hét, amikor beugrottam a Producerekbe Rózsa Krisztián helyére, Leopold Bloom szerepére, és az a szakmaiság, amit tapasztaltam, az valami elképesztő volt! Az a „munkamánia”, amivel mindenki hozzáállt…- az nagyon durva…

…nehéz megtalálni egy olyan karakter igazságát, amely karakter eleve maga sem tudja az igazságát! Ők maguk sem tudják, hogy kicsodák, folyton kapaszkodnak, kapkodnak – mindezt nekünk, a legapróbb helyzetek közepette is meg kell mutatnunk – azt gondolom, hogy ez egy ténylegesen nehéz feladat.

  • Bence: Eszméletlen, mennyi ember dolgozik ebben a „gyárban”, és hogy ezt mindegyikük milyen alázattal teszi a díszítőktől a fodrászokon át a műszakig, és rengeteg, rengeteg premier! És úgy tapasztalom, hogy ez az elképesztően nagy fordulatszámon végzett munka mégsem megy a teljesítmény rovására. Mert  olyan társulata van a színházunknak, amely folyamatosan tart egy színvonalat. És valami olyan munkaszeretet árad szét ott…
  • Számotokra mit jelent, jelképez még Pixi és Mixi a rezonőrségükön túl?
  • Bence: Még mindig keressük ezt a két figurát Olivérrel, folyamatosan beszélgetve róla előadások előtt, után.
  • Olivér: …pont azért, hogy Pixi és Mixi ne akadjanak meg ezen a rezonőr szinten, hanem aktív részesei akarjanak lenni az egész cselekménynek.
  • Bence: Kicsit olyan ez a két figura ennek a darabnak ebben a „szélsőséges” világában, mintha valami furcsa végtermékei lennének annak az őrületnek, annak a közösségnek, társadalomnak, amiben  élnek. Mint amikor a centrifugális erő a szélekre kirakja a forgatott tárgyakat….
  • …és ti hogy élitek meg ezt a „végtermékséget”, ezt a két karaktert?
  • Olivér: Talajvesztettnek érzem ezt a két karaktert: annyira akarnak menni a divattal, ezzel a főúri világgal, hogy ennek a világnak a szélsőségeit jelenítik meg, és szélsőségesen bele is folynak ebbe a fajta létezésmódba, hisz nincs egy központjuk, amihez ragaszkodhatnának, ami felé tarthatnának – nem önreflektívek.
  • …mégis mintha arra törekednének, hogy nagyon is önmagukat adják, ezzel különböztetve meg magukat mindenki mástól is, nem?
  • Bence: Pont ez a kettősség, amire most e kérdéseddel is utalsz, pont ez a legnehezebb színészileg benne: nehéz megtalálni egy olyan karakter igazságát, amely karakter eleve maga sem tudja az igazságát! Ők maguk sem tudják, hogy kicsodák, folyton kapaszkodnak, kapkodnak – mindezt nekünk, a legapróbb helyzetek közepette is meg kell mutatnunk – azt gondolom, hogy ez egy ténylegesen nehéz feladat. Mit is képviseljünk egy jelenetben, amikor ez a két fazon, Pixi és Mixi sem igazán tudja, hogy mit képvisel?

Azt gondolom, hogy ahhoz a „műfajhoz”, amit Kriszta csinál, ezt az arányérzéket mindenképpen el kell sajátítani. Most hirtelen a nagynéném jutott eszembe, neki ehhez nagyon jó érzéke volt: egy hatalmas térben, az ezerkétszáz fős Vígszínházban tudott olyan orgánummal megszólalni, hogy az személyesnek,de mégsem túlságosan intimnek hasson. De erre nincsen recept, ezt mindenkinek magának kell megtanulnia: Csak figyeled a tapasztalt színészeket magad körül, nézed, hogy ők, hogy csinálják…és próbálod elsajátítani a tudásukat.

  • …ettől lesz, lehet szerintem érdekes ez a Mágnás Miska-olvasat: van egy Patyomkin falu Magyarország, egy operettdíszletű hely a benne élő nemzettel, ahol nem tudja és nem is teszi a dolgát senki…- pontosan azért, amiatt, amit mondtál Bence -, mert senki sem tudja, hogy saját maga kicsoda, micsoda, és mit és hogyan is kellene tennie egyáltalán, nem?
  • Bence: …illetve Pixi és Mixi mégis mernek vállalni valamit ebből a bizonytalanságból, és ez a saját bizonytalanságomból valamennyit vállalni tudás  már kezdete vagy kezdete lehet valamiféle önreflexivitásnak is talán… Valamennyi, amit eddig kihámoztak önmagukból, ami tényleg nem sok, de mégis már valamennyi…
Csatádi Gábor