„Hova sz@rjak?”

…leginkább sehová, mert már épp elég szagos itt a levegő úgyis. Nem kell, de nem is lehet már tetézni itt tovább a bajt, hisz permanensen fekáliában mozgunk, élünk, vagyunk errefelé…, és bárhogy cifrázzuk, a rangkórságunktól vezérelve bárhogy tituláljuk is e helyzetünket, attól sem tisztább, sem virágillatúbb nem lesz semmi. Székely Kriszta Szirmai Albert Mágnás Miskáját rendezte az évad elején a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadára olyan erős, tűzrőlpattant jóleső lendülettel, hogy abból egyszerre lett nyálcsorgatást kiváltó, nemzetien vagány operettünk, de a zenés színházon keresztül kézhez kapott gyorstalpaló is az önmagunkért való kiállásról és az önmagunkhoz való őszinteségről, önmagunk vállalásáról. Nem sok hiányzott, hiányzik hozzá, hogy színháztörténetet írjanak vele, általa Miskolcon.

A Mágnás Miskánk elvehetetlenül a miénk, ha tetszik: csak a mienk. Nekünk, értünk, rólunk szól. Olyannyira, hogy a Nagymamát játszó Máhr Ági és a Leopoldot alakító Szegedi Dezső egy Shakespeare-t is megpironkodtató prológgal nyitja meg még indulása előtt ezt az operettet, mielőtt még egyáltalán nem vagy félre értenénk itt valamit. Mert itt  semmi sem az, aminek látszik, főleg, hogy erről az operettről beszélünk. A két „öreg” jól jön a „háznál”, sikeresen elveszik az élét, ám egyben fel is srófolják a bennünk szunyókáló kis ördögöt, hogy hát mi a fene is lesz itt most a Mágnás Miska operett örökbecsű csillagzata alatt? Sok minden, ám semmi abból, amire várnánk. Szerencsénkre!

Korláthy gróféknál vagyunk, mert itt minden és mindenki náluk posztol, ha akarjuk, ha nem. A hatalmas, türkiz-zöldes tágasságban, a karzatos nagypolgárit idéző nappalicsarnok „erkélyén” megjelenik a két rezonőrje, hírvivője az operettnek: Pixi (Börcsök Olivér) és Mixi (Béres Bence) oly andalító, a feminin jelleget a végsőkig fokozni tudó virágos kimonóban, hogy egyből odalesz minden reményünk, hogy itt egy klasszikusra fazonírozott operettet kapjunk. Még nagyobb szerencsénkre!

Börcsök Olivér és Béres Bence játéka oly játékos és minden konvenciónkat felborogatóan cserfes, hogy velük haladva – már ha hátrahőkölés helyett képesek vagyunk, leszünk velük menni – operett nyílik az operetten belül velük, általuk. Igazi traveszti show, a szó legmélyebb és a legelvontabban is kézzelfogható értelmében, hogy szánk nevetésre, elménk befogadásra nyílik kettejük játékától.

Szükséges is eme „elő” ajtónyitogatás, mert azonnal megjelennek a színen a többiek: Kincses Károly hátgörbületével, csoszogásával is mindenkit zsebre tevő grófja, aki egyben mindannyiunk „őrgrófja”: benne irigylésre méltóan koncentrálódik pökhendi kivagyiságunk és mindenkit maga alá gyűrni kész pitiáner üzletemberségünk. Bár szenilis vén trotty már, nyilván, ám ha pénz- és hatalomszerzésről van szó, akkor képes túltenni mindenkin a vitalitásával. Kincses Károly a lehető legjobb értelemben az emblematikusságig növeszti Korláti grófot, hogy el ne feledjük: Korláthy gróf mi vagyunk!

Avagy feltűnik Seres Ildikó (az eredeti Mágnás Miskában nem szereplő) Stefániája – Korláthy felesége -, aki az olyannyira eszét játszó kivagyiságtól fejlődik az önazonos felszabadultságig, hogy primadonnasága igazi triumfálás, olyan, melyet jólesően nehéz felednünk. Nehéz, mert ebben a tökéletesen végigjátszott, fokról fokra fel- és előkészített átlényegülésben ott van az emberré, emberléptékűvé változásunk reménytelen reménysége. Az, hogy minden álarc mögül, kivagyi pozőrségünkből még van, lehet kiút arrafelé, ahol mi magunk önazonosan élhetnénk, mozoghatnánk, létezhetnénk – már ha szeretnénk e luxust, az életünk eme egyetlen, igazi, hiteles luxusát megengedni magunknak.

Előlép, előkerül az éjszakai kétes  tivornyái után, ahol nem grófkisasszony, csak „postáskisasszony”, Rolla (Bordás Barbara), aki nagykanálal eszi, enné az életet, ha levegőt hagynának neki drágalátos, rangkórságban szenvedő szülei, Stefánia és Korláthy gróf. Avagy előgurítják Máhr Ági hippilelkű, örök feminista Nagymamáját, aki úgy lát át ezen a magyaros, operettdíszletben élő-haló családon és az e családot körbevevő társaságon, mint üveges tót az ablakon.

A Závada Péter által készített átiratban – a szövegkönyben – minden frappáns és kreatív, ötletgazdagon frivol,  fricskát nyomó lendülettel teli. Ez remek, igazi gourmand-nak való!! Ám az, hogy a tartalom teljes és természetesen sikeres megújítása mellett az operett formai tartó pilléreit is ugyanezen lendülettel, bátorsággal kezdte meg mindez kiverni, az kontraproduktív. Kontraproduktív, főleg az előadás első húsz-huszonöt percében, hisz a mérhetetlenül sok és  minőségi geg, szóvicc, jellem- és helyzetkomikum el  sem jut a befogadásig, megemésztésig,  toronymagasan elreppen belőlük sok a fejünk felett, feleslegesen.

Kár értük, ahogy kár azt sem érezni, hogy a műfaj tartalmi megújítása mellé érdemes a klasszikus formát meghagyni, hisz a tartalom és a formai keret kontrasztja csak még jobban erősítené a rendezői intenciókat. Szerencsés és örvendetes tény viszont –  egynél többször látva ezt a konkrét előadást -, hogy a társulat érezvén a tartalom és a forma egymás ellenében egymásnak feszülő ereje mögött meglévő erősítő hatást: „befejezve” csúcsára járatja az előadást! Példátlan társulati teljesítmény – a minőség mellett elköteleződő csapatkohézió.

Elöl, mindig szem előtt van Miska (Lajos András), aki annyira autentikus tenyeres-talpas segédlovász és a megjátszott kivagyi rátartiságban utánozhatatlan hőfokon izzó ál Eleméry gróf, hogy attól máris tapsolunk, és innen már csak egy magától érthetődő és egyben szükségszerű lépés az, hogy az egyéb betétdalokhoz is tapsolnunk, hisz hamisítatlan jókedvvel, szövegezéssel és hangminőséggel szólalnak meg. Ezeket hol előkészíti, táplálva kíséri vagy épp lezárja az az eleven dinamikájú, mégis álomszerűen szabad, légies koreográfia (Kocsis Andrea, Lénárt Gábor, Lukács Ádám), amitől ez az operettdíszletű, Korláthy-féle Magyarország súlyosan mély és szabadon, magasan szárnyaló idézőjeleihez jut.

Ám ezen idézőjelek mit sem érnének Czakó Julianna Marcsája nélkül, aki oly eleven, lelkes, magas koncentráltságú profizmussal, megszállottan játszani szerető és tudó akarattal formálja meg a makacsul évődő Marcsát és a cilinderes olaszságú, izzóan vörös zsakettban feszítő Antonio de Marcsa Pelot, hogy tátva marad a szánk: törékeny, vágyódó szerelmes és harcos, kaktuszra fürgén felmászó, az olasz akcentust drámai pontossággal megidéző Marcsájától!

Mert ki mondja meg, hogy kitől, mitől lesz igazán konokul magyaros a magyarkodást és a magyarkodókat egyetlen hanglejtésével is megszégyenítő, helyre tevő Marcsa. Apropó kaktusz: szúrós fallikus szimbólum, amelyet az operettben mégis olyan játszi könnyedséggel tologatnak ide-oda, mintha az valami pattogó pingponglabda lenne csupán -, holott a díszletépítésnél ezt kell betolni először, a bontásnál e kaktuszt csak a többi díszletelem szétszedését követően lehet csak kivinni.

Székely Kriszta operettjében minden beltartalmat újra cserélve kivisznek azért, hogy egészen pontosan érezzük az elviselhetetlenségétől nevetésre ingerlően  az 1930-as és a 2021-es operett Magyarországot, amelyet látva, Miskával együtt, fennhangon és a legőszintébben csak ezt tudjuk, mert csak ezt lehet, hisz csak ezt szabad kérdezni: hova sz@rjak? Hisz annyira kínos, zavarba ejtő ez a pojácák által is megirigyelendő magyar operett-valóság – hova sz@rjak? Hová szabad? Mert nehogy kitakarjon, elcsúfítson valami oda nem illőt a nagy összképünkből…

(2021. október 2., Miskolc)

Csatádi Gábor