Szuteréndráma

Az 1950-es évek végének Angliájában játszódó darab a 2020-as évek elejének Magyarországán is érvényesen szólal meg. Az Egy csepp méz Valló Péter rendezésében a Radnóti színpadán.

„Konyhaimosogató-realizmus”, angolul kitchen sink realism – így nevezték az 1950-es évek végének, ’60-as évek elejének brit művészeti irányzatát, amely egyszerre volt társadalmi és kulturális lázadás: alapítói és követői a marginalizált rétegek, a brit munkásosztály valóságát akarták bemutatni, méghozzá nyersen realista módon. Magyarországon az irányzat színházban és filmen is legismertebb darabja John Osborne Dühöngő ifjúság (Look Back in Anger) című színműve, amelyből Tony Richardson készített nagy sikerű filmet 1958-ban, Richard Burton főszereplésével. A művészeti hullám alkotói magukat „dühöngő ifjaknak” (angry young men) nevezték, akik fújnak a fennálló rendre, dühüket pedig színdarabokban, regényekben, filmekben juttatták kifejezésre.

Ennek a nemzedéknek a tagjaként – és kicsit ezzel a nemzedékkel szemben is – robbant be a semmiből egy 19 éves lány, Shelagh Delaney, akinek első színműve, az A Taste of Honey rögtön a West Enden kezdte meg pályafutását. (Beatles-rajongóknak bizonyára nem ismeretlen a cím, ugyanis a liverpooli együttes első nagylemezén feldolgozta azt a hasonló című dalt, amelyet a Delaney-darab 1960-as Broadway-bemutatójához írtak.) Az egy fekete férfitól megesett fiatal lány történetéből aztán éppen a Dühöngő ifjúságot filmvászonra álmodó Tony Richardsonnak köszönhetően mozgókép is lett, a „brit újhullámnak” nevezett filmes irányzat egyik legismertebb darabja. Ahogy a filmet, úgy a színdarabot is magyarra Egy csepp méz címmel fordították, most pedig a Radnóti színpadán látható Valló Péter rendezésében.

Szutykos, büdös szuterénlakás – ide érkezik meg az alkohollal meghitt viszonyt ápoló Helen és 17 éves lánya, Jo, miután előző albérletükből fizetés nélkül távoztak. Anyát és lányát az egymás iránti szeretet helyett legfeljebb az egymásra utaltság tartja a másik mellett: Helen utálja, hogy hamarosan felnőtté váló lánya unos-untalan saját öregedésére emlékezteti, Jo pedig jó szót nem, szidalmat és neheztelést viszont annál többet kap anyjától.

Helen morálisan és szociálisan is a legalja: szívtelen anya, aki fiatalos, ámde giccses göncökben illegeti magát, iszik, mint a gödény, és egy nála jó pár évvel fiatalabb, félszemű zsebmaffiózóval (Rusznák András) szűri össze a levet, majd hagyja magára a lányát. Az apa nélkül felnőtt Jo viszont ki akar törni ebből az életből, de nincs mintája, hogyan tegye ezt, és nincs egy segítő kéz, aki támogatná ebben. Miután teherbe esik egy cigány fiútól (Baki Dániel), aki aztán tengerre száll, és soha többé nem látjuk, már sejtjük, hogy a Jo által egyébként nem kívánt, mégis megtartott gyerek végleg lezárja előtte a felemelkedés útját, pedig rajztehetségével talán sokra vihetné. A Radnóti Színház elődásában Mészáros Blanka és Kováts Adél lebilincselően játssza el ezt a nehéz anya–lánya-viszonyt: Kováts Adél Helenjét nézőként is nehéz nem megvetni, Mészáros Blanka Jója viszont akkor is együttérzést kelt, mikor arról beszél, hogy legszívesebben megölné születendő gyermekét.

Shelagh Delaney darabja nemcsak a lumpenproletárok világát ábrázolja a maga valóságában, hanem olyan kisebbségek problémáit és a velük szembeni előítéleteket is bemutatja, mint a feketék és a melegek. Az eredeti darabban a Jót teherbe ejtő fiú fekete, Totth Benedek magyarításában cigány. A második felvonásban a Jo gondját viselő Geof (Porogi Ádám) pedig homoszexuális, akinek éppen azért kell menekülnie előző albérletéből, mert egy másik fiút vitt fel. Angliában a homoszexuális kapcsolat egyébként 1967-ig büntetendőnek számított, az 1958-as darabban tehát Geof nemcsak egy szexuális kisebbség tagja, hanem egyenesen bűnözőnek számít. Jo viszont éppen ezekkel a kitaszított kisebbségekkel találja meg a közös hangot, szemben anyjával, aki reflektálatlanul hordozza a társadalmi előítéleteket.

Totth Benedek fordította, Hárs Anna dramaturggal együtt pedig át is dolgozta Delaney színművét: az 50-es évek Angliája finoman rajzolódik át a 2020-as évek Magyarországává. Élő és nyers színpadi szöveggel van dolgunk, ami legalább olyan átélhetővé teszi a nyomorban tengődők szuterénvalóságát, mint Horváth Jenny díszlete vagy Benedek Mari jelmezei. Valló Péter rendező a mába ülteti át a történetet, LCD-tévével és gurulós bőröndökkel, ami egyben azt is jelzi, hogy a sztori játszódhatna bárhol és bármikor, hiszen ha van, ami a történelemben állandó, az az emberi nyomorúság. Az egész mégsem válik „nyomorpornóvá”, ami a hasonló darabok egyik veszélye, hanem végig hiteles marad. Az előadás nyers realizmusát pedig finoman oldja a háttérben újra és újra megszólaló jazz-zenekar.

2021. szeptember 28.