…a mi Saját Bénázásaink…

…azok, amelyekből sose fogyunk ki, és azok, amelyek gondoskodnak a folyamatos elfoglaltságainkról is. És persze azok is – mert minden bénázás, bénázásunk ilyen – amelyek nélkül mi sem lennénk olyanok, amilyenek és azok, akik. Három, pályája elején járó fiatal nő, Nemes Anna, Raubinek Lili és Szenteczki Zita Saját Drive címmel egy közös előadást hoztak létre a Jurányiban – önmaguk, önmagunk pőrére vetkőztetett, költőien szép, szürrealitásában a végletekig elvitt, humorával és humorában könnyeden mély, a mélységében a könnyedségre felszabadító előadást arról, hogy kik is vagyunk. Merthogy tényleg: ki a fenék is vagyunk?

Sötét színházteremben hangokat hallunk. Beszélgetésfoszlányok. A jelenről, jövőről, arról, ami lett, és ami lehetett volna. Nem látjuk őket, azt sem tudjuk: kicsodák. Három női, fiatalosan cserfes, gyermekien komoly, életfilozofáláshoz ideális hangszín. Az életről, a tinédzserkori vágyak másképpen való teljesüléséről vagy épp a célba nem éréséről. Mintha minden csak épp most alakulna, amolyan under construction, átépítés alatt lenne ebben az előadásban, sőt: maga is egy nagy átépítés lenne ez a Saját Drive.

Ez a fajta profin imitált amatőrnek hatni akarás olyan felhajtóerővel viszi, repíti ezt a másfél órányi önmegmutatást, hogy attól egyszerre hasunkat fogjuk, és az arcunkról a lefelé pergő könnycseppeket töröljük, mert amit látunk, igaz, és ez az igaznak tartás egyúttal a mi dolgaink igazságát, jelentéktelenül jelentős mindennapi kétbalkezes igazságait is hitelesíteni, mi több: szentesíteni képes. Olyanná téve, amelyen felismerni véljük az így van ez! Goethe Velencei utazásából ismert, szentencia számba menő igazságát.

Szépen, arányos aránytalansággal komponált három női életút, mely egyszerre, egymás mellett szimultán, de egymástól elkülönítettségében is egyformán képes megmutatni azt, hogy mennyire  a saját magunk foglyai vagyunk, saját magunk foglyaivá lettünk, azzá válhatunk,  ha mindezt nem tudatosítjuk kellőképpen magunkban. Szenteczki Zita, Raubinek Lilla és Nemes Anna esernyővel a kezében, közösen jár el- és be egy táncot, egy koreográfiát.

Avagy rituálét arról, hogy mennyire azonos, és ebben az azonosságban mégis mennyire egymás mellé rakhatatlanul különböző mindaz, ami együtt közös bennük,  külön-külön pedig különbségében jellemzi őket. Három esernyő azonossága, ám eme látszólagos, első ránézésre felmért azonosság csupán illúzió. Mert három teljesen más, leginkább a saját, elvehetetlen szubjektivitásuk okán teljesen eltérő esernyőt és az esernyőt mozgató nőt látunk – a diszharmónia harmóniája, ami csak akkor létező, működő, ha vad, komoly elszántsággal viszik véghez.

A közös mellett épp olyan hangsúlyt kap az egyedi is, az útkereső kísérletezés megmutatása. Nemes Anna saját lábában elbotló, gondolatai és feladatai tömegétől elnehezült ifjú hölgye – mindkét keze emberesen, mindenfélével bőségesen megpakolva –  szinte küzd a két lábon járni tudás és bírás lehetőségért, amíg csak lehet, amíg csak képes. Addig mindenképp, amíg marad rajta mozgatható testrész, persze egyre fogytán lesz ő olyanokból, hisz önmagát ragasztja egyre-másra, egyre alaposabban körbe Tesával,  hogy egyre kevésbé tudjon menni, mozogni. Mert az élet ragasztás és ragaszkodás, legfőképp pedig össze-vissza ragasztottság, ami egyszerre tesz mozgásképtelenné, ám e mozgásképtelenség közepette egyúttal belső mozgásra ki- és felszabadító is lesz egyben Nemes Anna megmutatásában. Az „élet él és élni akar” kitörölhetetlen ténye eme Tesától keresztül-kasul ragasztószalagozottság legreménytelenebb pillanatai közepette a legnyilvánvalóbb, ha őt nézzük.

Szenteczki Zita hatalmas palást számba menő köpönyegén egyre-másra gyűlnek a tárgyak, a mindennapi életünktől elválaszthatatlan dolgok, amelyek csak szaporodnak, szaporodnak. Szenteczki Zita csak húzza-vonja maga után ezt az egyre terhesebb méretű rakományt. Mi az, ami mindebből kellhet nekünk? Amire mindezekből szükségünk lehet? Mint jóságos Mikulás, köröz palást-puttonyán számtalan hasznos haszontalansággal, értelmetlenül is értelmes, használhatatlanságában is nélkülözhetetlen összetevőjével életünknek. Karácsonyi zene szól a Home Alone-ból: ő lenne a balek, a lesajnált Mikulás? A saját magát lefárasztó rendíthetetlen görög istennő: az önreflexivitás perpetuum mobiléje, akit nézve nemcsak neki, hanem magunknak is drukkolunk? – szüntelenül.

Megannyi kreatív, szkeccsszerű, egymásra, egymásba montírozott jelenet, melyek legvégén Raubinek Lilla egy sötét takaróra rakja, dobálja a kezében és a nála lévő tárgyakat. Temet. De jól, hatásosan, végérvényesen temetni csak az tud, akinél a temetés a maga ténylegessége mellett szimbolikus is. A Saját Drive egyszerre saját bénázásainkat kiteregető, megmutató, és éppen ezért hatékony,  felszabadító temetése is. Akik így tudnak temetni, azok bénázása felemelő és sorsszerű: minden gátoltságból, elrontásból új éled, és minden eltemetettből újra megelevenedő születik. Ám mindezekhez elengedhetetlenek a mi saját bénázásaink!…

(2021. szeptember 18.)

Csatádi Gábor