…az, amelyik egyszerre van is és nincs is. Az a meleg, amely csak akkor érezhető, átvehető és átmelegedésre lehetőséget adó, ha a lehető legközelebb hajolsz. Ha ott vagy. Ott, és sehol máshol: jelen. Márfi Márk saját szakdolgozatából rendezett monodrámája, a Telik szavakkal töredékesen kifejezhető őszinte jelenléttel beszél egy teljességről, eddig eltelt huszonhat évről a Lóvasútban, a Zugligeti úton. Mert miként telik egy órád, miként egy napod, és miként az életed? Egy előadás, amely telik, de nem múlik…- és ez ma már ritka, szép szerencse.

A Zugligeti út szecessziós végállomás épülete tágas, melengető, lelket a maga belső nyitott tetőterével magához csalogató terében hatalmas ellipszisbe rakott székek. Rajta ülve, munkafényben nézünk egy fiatalembert, aki erős, monodrámához, sőt, színházi előadáshoz szokatlan kezdést választ: bemutatkozik. Így már nem „csak egy szerepe mögött létező színésszel”, alkotóval van dolgunk, hanem egy emberrel, eggyel közülünk. Mintha a mellettünk lévő székről pattant, penderült volna középre, közénk. És majdnem: mezítlábasan lépeget a takarásból az ellipszis egyik fókuszába.

©Bánszegi Rebeka

Mintha tarlón, lápon át jönne. A ködből, a reggeli vastag, az estvéli, szürke, alaktalan, nyúlós megfoghatatlanságból, hogy egészen megfogható, egyetlen fából faragott, jóleső testességében mindennél kézzelfoghatóbban és jelenlévőben legyen ott, velünk szemközt, mégis mellettünk ülve, és nézve ugyanabba az irányba: önmagára, önmagunkra. Mester Dávid szerezte hihetetlen finom érzékenységű zene, mintha egy fantázia, egy parafrázis lenne ugyanerre a derengő, ám e derengés ellenére is egyre határozottabb, egyre karakterisztikusabb jelenlétre, erre, ami Márfi Márk.

Olyan ez a zene, mintha köd borította lápvidéken járnánk, ahol semmi sem biztos, semmi sem szilárd, ám eme semmi se biztosságában és semmi se szilárdságában, mégis mintha bizonyosabb, biztosabb lenne, mint az épp bennünket borító ruha, avagy a bőrünk.

Szalmabálák között mesél családról, szülői- és munkakapcsolatról, önmagáról. Egy pulykafarmon vagyunk, egy tanyán, ahol három kilométeres távolságban senki sincs, csak a szülők, az állatok életének megmentéséért, megtartásáért küzdő munkások, hűséges háziállatok és a munkás végeérhetetlenséggel sorjázó, röppenő, száguldó napok, amelyek közepette élni, létezni, vállalkozást, állatfarmot, tanyát, gazdaságot, családot üzemeltetni, életben tartani és leginkább minden értelemben összetartani kell. Megannyi történet, amit csupán csak spoilerezés árán tudnál elmondani, ám amelynek mindegyike oly eleven, szuggesztív, mégis keresetlenül őszinte, hogy pont ettől, pont ezért, észre sem veszed, Márfi Márk észre se veszi, ahogy mi mindahányan észre sem vesszük, hogy telik az a k@rva idő, az a k@rva élet…

©Bánszegi Rebeka

Márfi Márk ott áll, ül, beszél velünk ezen a lóvasútnyi tanyán, ezen a tanyán, amely pőreségében pont olyan, pont az, mint a Peter Brook-i színpad, az az üres, ahol egy valaki átmegy azon előttünk, mi pedig nézzük ezt az előttünk átmenőt. És ezzel az átmenőnek a nézésével telik el, telik ki és be az idő, a gondolat,  a létezés most itt? Csak ennyi? Igen, drága barátom, csupán csak ennyi: mi nézzük őt, ő beszél hozzánk.

Mert azt se mondhatom, hogy játszik. Mert nem kifejezetten, sőt, egyáltalán, semmilyen értelemben sem színészi játék ez. Avagy mégis, ha a színészi játék magjaként arra gondolok, a színészi játék magjának azt tartom, hogy tudni jelen lenni. Tudni ott, abban és úgy lenni, jelenlévően ott leni, amit épp akkor, ott és úgy csinálok, csinálnom, tennem kell.

Márfi Márk „játéka” ebben az értelemben egyszerre a színészet kötelezően szükséges minimuma és a tovább a manírozás terhe mellett már nem fokozható maximuma. Olyan, ami betölt minden üres teret a maga „ürességével”. Azzal az ürességgel, amelytől mégis minden meg-, el- és kitelik, aminek meg-, el- és ki kell telnie.

©Bánszegi Rebeka

Egy pályája elején járó, épp annak küszöbén álló színész önvallomás és szakdolgozat színháza ez. A Márfi Márk és Tóth Péter társrendezésében egyszerre megmutatkozó kitárulkozás és eme megmutatkozó kitárulkozás hihetetlen erejű, tehetséges alázata folytán mégis a legfinomabban érzékenynek megmaradni tudó elrejtekezés. Szent, szép, tehetséggel gazdagon rakott alázatnak a bújócskája. Az a fajta „bújócska” amiért annak idején a görögök leülhettek a hegyoldal füvére, majd a később kőből gondosan kialakított, félkörívű nézőterére, hogy azt a másikat, azt az értünk az addig még üres téren átmenőt nézzék.

Ez lett, és ez azóta is a színház. Minden más, két és három dimenzióban csak színházinak nevezett önálltatás – és jó hír, hogy ezt nemcsak a görögök, hanem Márfi Márk is tökéletesen érti, tudja és éli. Ez sem nem emlék, sem nem varázslat. Ez színház, olyan építően, táplálóan, önmagunkat önmagunkhoz segítően istálló meleg.

(2021. október 27.)

Csatádi Gábor