Mikor lesz már ennek vége?!

…hát nem egyhamar, annyi biztos. És különben is: az, hogy valami hosszúra nyúlik, hosszabbra mintsem kellene, annak oka, miértje van, okkal történik – még ha nehéz is azt érteni. Ja, és a hosszúsághoz, az esetleges nehezen érthetőséghez legkevésbé az időnek van köze – hisz ha valamit, valakit megértünk, végső soron önmagunkat értjük meg. Tarnóczi Jakab Isten, haza, család címmel igazi, ókori görögöket is arcpirításra késztető, magyarosan sírva vigadó (hős)eposzt rendezett a budapesti Katona József Színház Kamrájába, mely miértünk nyúlik, nyúlik időtlenül azért, hogy belefeledkezzünk álomittasan önmagunkba, mert effajta elegendő idejű belefeledkezés nélkül nem lesz lehetőségünk legközelebb a hosszúra nyúltság miatt se reklamálnunk – avagy Tompa Mihály Gólyáját Tarnóczi Jakab szelídíti vissza, hogy még egy kicsit ne pusztuljunk, vesszünk!!

Pedig minden adva lenne hozzá, ámbár ennek a pusztulásnak, veszésnek pont az ellenkezője látszik: decens, polgári lakás, konszolidált, még visszafogottságában sem trendi, amolyan Horthy-korszak és rendszerváltás tengelyen lavírozni igyekvő, amolyan valakinek mutatni akarom magam, de azért a pénzt smucig módon fogamhoz verem enteriőr – jó párat takaríthattam az elmúlt hónapokban, és mondanom se kell, hogy az én óradíjamon szerettek volna spórolni, alkudni, ám ez is szerves része ennek a fajta enteriőrnek. Devich Botond díszletében minden aprólékos gonddal a helyén van, semmi sem hiányzik ahhoz, hogy egy átlagos, rendszerváltás után anyagi értelemben sanszot kapott, ám mára már igen hadilábon álló egzisztenciájú, keresztény konzervatív értékrend mögé menekülő család szétmállását mutassák. Mutatják üvegvitrinbe, kalickába dobozoltan egyszerre példaként állítva elénk és egyszersmind jól elkülönítetten, izolálva is, mintegy: „csak ezt ne kövesd, maradj ettől távol!”

Tarnóczi Jakab egyszerre játszik mindkettővel: egész közel visz, hív, és távolságtartásra buzdít, amolyan nézd meg, és menj tovább invitálással. És az a megnézésre hívás a maga három óra negyvennyi idejével és idejében oly ügyes arányokkal játszik a dokumentarista színház (videó kivetítés – Török Marcell, Nagy Réka), a „narráló” színház (Cassandra- Pálos Hanna), és a klasszikus dialógusok mentén építkező drámai színház együttesével, hogy igazi színháztörténeti gyors talpalóban is részünk van az ókori három nagy zsenitől, Aiszkhülosztól, Szophoklésztől, Euripidésztől egészen a huszonegyedik századi színházértelmezésekig ívelve, hogy múlt, jelen, jövendő, avagy Isten, haza, család szükségképpen eggyé lesz ebben a rátekintésünkben. Hihetetlenül jó, intenzív, egy cseppet sem fárasztóan, megterhelően intenzív élmény arról, ahogy ezen a Trianon előtti, utáni Magyarországon voltunk, vagyunk, lehetünk.

Cseppben, családban a tenger, hisz ahogyan tenger „alapegysége” a csepp, éppúgy a társadalomé a család. És most ebben a Tarnóczi Jakab rendezésben pont ez a család-létállapot jön egészen közel. Fekete Ernő családapa/-fő Árpádjával, akinek pont a születésnapját ünnepelnék a családi szent asztalt körül ülve, mint egy puritán, tizenhetedik századi festményen, hol mozgó, hol állóképpé „merevítve”, hogy érezzük: ez olyan minta, példa, archetípus, amely egyszerre vonzhat és késztethet eliszkolásra. Fekete Ernő belefásult papucsférje, aki szó nélkül hagyja, hogy a saját családja hülyét csináljon belőle, miközben mindenkit és mindent akármi áron eltakarítana az útjából, amolyan gazdaállat, ki minden rátapadt piócát lerázna egyetlen mozdulattal magáról – persze talán ő a legnagyobb élősködő, energiavámpír mind közül.

A felesége, Emese (Fullajtár Andrea) ezt a szétesés határán már rég túljutott családot próbálja a nőnek a családban a fakanál mellett a helye alaphangulat közepette összetartani, hisz a gyerekekért, Ilonáért (Rujder Vivien), Orasztészért (Vizi Dávid) és Elektráért (Rujder Vivien) muszáj azt a családot családként összetartani, ami nincs, már, nincs avagy sosem volt.

Fullajtár Andrea az őserejű anyatigris és a frigiditása alatt mélyen önszántából eltemetett szexszimbólum oly tökéletes Janus-arcú eleven egysége, amelynek emberi, színészi pulzálása a Katona Kamrájának oly elengedhetetlen hozzátartozója, mint a nézőtéri közforgalmi terekhez levezető lépcső – pótolhatatlan létminőség.

Mitől, kitől, miért család a család? Avagy mitől, miért, minek Isten az Isten? És akkor a hazáról, akár a lokálisról avagy elvontról már ne is beszéljünk… Az Isten, haza, családban egy örök emberi, nemzedékek karmikusan negatív és csak jóval ritkábban pozitív terheit cipelni tudásról, nem tudásról beszélnek archetipikus drámai szituációkkal az itt és mostban, a jelen állapotunkra redukálva, és pont ezért egyben időtlen érvényűvé téve, amit észre nem venni az az,hogy igazi vitrin-kiállítótér-börtön.

A szeret, nem szeret, élősködik vagy családot fenntart, „örökséget felél” vagy maga alapít, hoz létre később öröklésre valót vagy-vagyjának tökéletes karakterré, kézzelfoghatóvá testesülése Elek Ferenc Attilája, Árpád testvére, aki a feleségével való szakítás után, mint egy emberi emésztés végtermék, oda pottyantódik ebbe az Árpád-Emese-Ilona-Orasztész-Elektra ötösségbe – és innentől, mint egy hamisítatlan sortragédiában mindaz lezajlik előttünk, bennünk és velünk, aminek le kell zajlania.

De pláne úgy, hogy ennek a majd négyórányi Aiszkhülosz-Szophoklész-Euripidész őseredetből tökéletessé egybegyúrt mesevalóságnak az elején, még jó időben előkerül a legkisebb testvér, Hunor (Mészáros Béla) egy családi emlékkel, egy késsel a hátizsákjában. Mészáros Béla Hunorját, mint hol előbukkanó, hol eltűnő csermelyt nézzük, nézzük – egyszerre sejtve a tragikus végkifejletet, és legalább ennyire szurkolva annak, hogy ezen  végkifejlet most az egyszer, ha lehet, maradjon el.

A két szünettel három részre tagolt előadás középső, norvég jelenete oly tökéletesre komponált kvintesszenciája az előadásnak, főleg Vizi Dávid nőt alakító játékával meggazdagítva, amit „önálló forgalomba” kellene hozni – zseniálisan igényes, zseniálisan pontos és zseniálisan érvényes a két előbbinél fogva.

Az Isten, haza, család egy olyan tehetséggel, szakmai alázattal, odafigyelő szenvedéllyel eggyé komponált kortárs dráma, amely a rendező, Tarnóczi Jakab és a Katona József Színház védjegye – nem is akármilyen védjegye. Jordán Adél kifakadó Helénáját nézve – mert eme kifakadás nem valaki, valami ellen, hanem valamiért, valakiért történik – megértjük, hogy ennek már sose lesz vége.

Mármint a mást, másokat okoló, saját esetleges állapotainkat, családi és egyéni keserveinket a múltra kenő és okait, magyarázatát ott kereső magyarázkodásainknak. Megértjük, és ez a megérteni tudás, akarás mozgatja eme rendezést. És a színházat is. Ezért az értésért, tisztázódásra tett kísérletért – amely mindig a kibogozhatatlanul véget nem érőt, az emberileg  megoldhatatlant citálja újra és újra a deszka, a tér közepére – van a színház – mondja Tarnóczi Jakab és előadásnyi társulat – ennek viszont nagyon, nagyon, nagyon sokáig ne legyen vége!

(2021. október 24)

Csatádi Gábor