"...meg kell találnunk azokat a válaszokat, melyekben van önkritika, önirónia..."

Az Exit Generáció egy évadon belül ugyanannak az előadásnak a kapcsán kétszer tartott „premiert”. A Feljegyzések az egérlyukból című Dosztojevszkij kisregényből Farkas Ádám rendezett előadást a Radnóti Tesla Laborban. Vele beszélgettünk szűk helyekre való bezártságról, egérlabirintusról, a problémákra való rálátni tudásról, egy újra rendezett előadás másképpen való rátekinteni tudásáról, sértett önérzetről, a monologizálás színpadi hasznáról és az azt meghaladni tudás, akarás lehetőségeiről, élővé tett belső párbeszédekről, önkritika híján való szemellenzősségről, a kétpólusú kapcsolóként megélt problémáink másként való megközelítéséről és a sosem befejezhető önmeghaladásainkról…

Mi az, ami elsőre eszedbe jut arról, hogy egy szűk helyre bezárva lenni?

A klausztrofóbia! A Följegyzésekben ez a klausztrofóbia az a tudati bezártság, amikor a saját elménk rabul ejt minket, amikor kijelöli számára azt a nyomvonalat, amelyen egyedül és kizárólag haladhat. Talán nem is az egérlyuk, hanem inkább az egérlabirintus szó az, ami kifejezőbb lenne. A tudati bezártság, az egérlyukság, az egérlabirintusság olyan, mint a lovak szemellenzője: kitakarja a perspektivikus látást. A labirintus ott van az Exit Generáció logójában, kitaposott utakon, előre lefektetett sínpárokon közlekedünk, nehéz kitörni, a problémafelvetések magukban hordozzák már a saját válaszaikat, de a válaszok nem oldják meg ezeket a problémákat.

Attól, hogy nem csak egy valakit látunk, aki beszél, és nem csak az ő szűrőjén keresztül látjuk az eseményeket, attól ez az egész perspektíva kicsit ki is nyílik. Látjuk a főhős szűrőjét is, de van lehetőségünk rálátni a történetre más szögből is. Az új nézőpontok új színeket hoznak be…

A labirintusban, igaz, ez egy előre megszerkesztett mozgástér, kevésbé látsz kihívást?

Jogos a kérdésed, Kétféle kép él bennem a labirintusról. Egyrészt a legtöbb probléma, ami körülvesz minket, manapság nem oldható meg egy igen vagy egy nem válasszal. Hanem szisztematikus és konzekvens munkával, sok apró igennel és nemmel. A mitológiában rengetegszer látod azt, hogy számtalanszor kell jobbról balra, balról jobbra stb. forgolódnod, hogy egyszer csak kijuss.A másik, ami eszembe jut, a kijelölt ösvény, amit viszont el kell hagyni, és fel kell rúgni. Már csak azért is, mert a színházcsinálás ezzel jár, de azért is, mert azt látom, hogy ezek a kitaposott ösvények vezettek a problémához, a feszültséghez. Ebben az értelemben ki kellene törni ezekből a labirintusokból, mert ezek körkörösen mozognak velünk, és nem találjuk belőlük a kiutat. A kihívás igazából nem a labirintus megfejtése, hanem az abból való kitörés.
©Szokodi Bea

Mi az, ha nem kitörés, hogy egy monodrámát többszereplős drámává alakítunk. Honnan az ötlet?

Ezzel a kisregénnyel akkor találkoztam először, amikor a Színműn olyan szövegeket kerestem, amelyek egyes szám első személyben íródtak. Nagyon, nagyon megérintett, éreztem, hogy ezzel nekem dolgom van. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy egy ember, aki egymaga van a színpadon, és magában beszél, az már egy meghaladott színházi forma. Azt gondoltam, hogy ennek a drámának sokkal nagyobb a tétje, és sokkal elevenebb, ha láthatjuk azokat, akikről szó van. Már csak azért is, mert egy egész estés monologizálás helyét, helyzetét mindig nehéz megtalálni, de muszáj, meg kell tudni találni!

Meg lehet találni?

Bízom benne, hogy nekünk most sikerül megtalálni.

Ebben az előadásban a főhős egészen addig eljut, hogy csaknem képes túllépni a maga dühén, haragján, majdnem képes a bizalomra – aztán ez a majdnem mégis csak majdnem marad – mégis eddig a „majdnem”-ig eljutott. Az előadás pont ezért született: ne álljunk meg ennél a „majdnem”-nél, hanem próbáljunk meg kitörni.

Tehát értsük úgy, hogy ez úgy többszereplős dráma, hogy mindeközben megmaradt a monoligizálás jelentette karaktere?

Igen, nagyon hangsúlyos marad benne a monologizálás, ezt nem is lehetne megkerülni a darab jellegéből adódóan se – mindamellett, hogy az összes többi szerep is hangsúlyos marad. Nagyon fontos a monologizálás, de igenis megvannak, ott vannak a konfliktusok is, amelyek viszik, hajtják előre a darabot. A főhősnek nem a saját hajánál fogva kell magát kihúznia a mocsárból, hanem azok a konfliktusok segíthetik, amelyek között halad ez a szereplő. Van egy „külvilág szál”, amit Lábodi Ádám, Mikola Gergő és Dankó István játszanak, és van egy másik, ami a lánnyal, Nagy Katicával történik. Attól, hogy nem csak egy valakit látunk, aki beszél, és nem csak az ő szűrőjén keresztül látjuk az eseményeket, attól ez az egész perspektíva kicsit ki is nyílik. Látjuk a főhős szűrőjét is, de van lehetőségünk rálátni a történetre más szögből is. Az új nézőpontok új színeket hoznak be…

Ha már „problémára való másként rálátás”, akkor neked abból is jutott, hisz a bemutató után nem sokkal egy teljesen új szereposztással kellett újra színpadra tenni azt, amit már egyszer bemutattatok szeptemberben. Hogy sikerült, sikerül erre a sajátos problémára rálátnod, rálátnotok?

Ez nagyon nehéz, de tudomásul kell venni, amikor az emberek úgy döntenek, hogy nem mennek tovább együtt. Ez az élet bármely pontján fájdalmas, de el kell fogadni, ahogy egy párkapcsolat esetén, úgy a munkában is. Ez egy nehéz helyzet volt. Szerencsére voltak olyan barátaim, akik segítettek, mellém álltak. Hálás vagyok ezért nekik.

@Szokodi Bea

Az Exit Generáció számára általában mit jelent egy problémára rálátni, másként rálátni?

Amentén határozzuk meg magunkat, hogy az életben egy sor olyan probléma vesz körbe bennünket, amelyekre nem lehet egy kétállású kapcsoló logikája mentén reagálni. Hosszabban, árnyaltabban kell foglalkozni ezekkel a problémákkal, hogy azok a folyamatok, amelyekben élünk, változhassanak. Igaz mindez a klímahelyzettől kezdve, a vírushelyzeten keresztül az emberek mentális állapotáig. A nagyon polarizált válaszokhoz képest, amelyek mindig a perifériáját érintik csak valaminek, meg kell találnunk azokat a válaszokat, melyekben van önkritika, önirónia. és amelyek sem túl rózsaszín, sem pedig túl sötét szűrőn át nem láttatják a dolgainkat.

…egy ember, aki egymaga van a színpadon, és magában beszél, az már egy meghaladott színházi forma. Azt gondoltam, hogy ennek a drámának sokkal nagyobb a tétje, és sokkal elevenebb, ha láthatjuk azokat, akikről szó van. Már csak azért is, mert egy egész estés monologizálás helyét, helyzetét mindig nehéz megtalálni, de muszáj, meg kell tudni találni!

A Feljegyzések az egérlyukból-ban hogyan sikerül ezeket a nem kétpólusú, sem nem túl rózsaszín, sem pedig nem túl sötét tónusú válaszokat megtalálni?

Ebben az előadásban leginkább reflektálunk. Meg akarunk nevezni egy problémát. Elég sokoldalúan, árnyaltan igyekezve azt megmutatni. Ez a fajta megmutatás talán segíthet abban, hogy külön-külön mindenki megtalálja a problémához, problémáihoz a saját megoldó kulcsát. Meg kell próbálnunk kezelni a bennünk ott lévő dühöt, haragot, sértettséget. A sértettség egyik nagy átka, hogy elveszi a bizalomra való képességet. Jó, ha az ember törekszik tudatosan az önreflexióra. Ebben az előadásban a főhős egészen addig eljut, hogy csaknem képes túllépni a maga dühén, haragján, majdnem képes a bizalomra – aztán ez a majdnem csak majdnem marad – mégis eddig a „majdnem”-ig eljutott. Az előadás pont ezért született: ne álljunk meg ennél a „majdnem”-nél, hanem próbáljunk meg kitörni. Fontos kérdés bennem, hogy amikor másokra vagyunk megsértődve, másokra vagyunk dühösek, akkor tulajdonképpen nem saját magunkra vagyunk-e megsértődve, tulajdonképpen nem saját magunkra haragszunk-e – valami még meg nem oldottra, magunkban valami még el nem rendezettre? Elvárásokat támasztunk magunkkal szemben, melyeket nem vagyunk képesek megugrani, aztán ennek a kudarcát kivetítjük a környezetünkre, a világra. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne létezne jogos harag. Ez egy folyamatos tanulás. Amikor az ember azt gondolja hogy készen van, általában akkor bekopogtat a kijózanító valóság.