…ha csak egy cseppnyi lenne…

…az önmagunk és egymást szeretésünktől az egész világ, mint egy tálnyi tészta a kovásztól, megkelne, túlcsordulna. Már ha lenne egy cseppnyi, de nincs, és ennek a cseppnyinek a hiányára, pont e cseppnyi önmagunk és a másik szeretésének a létszükségletére nagyít rá felejthetetlenül a Radnóti előadása. Valló Péter még az ősz elején rendezte meg Shelagh Delaney Egy csepp méz c. darabját a Radnóti Színházban oly könnyed és dzsesszes súlyossággal, maróan éles, fájóan simogatni tudó őszinteséggel, hogy hosszan, sokáig kell borzongani tőle. Egy nem friss előadásról írt friss kritika az év végi ünnepek és a küszöbön álló új esztendő nyomatékosító ürügyén.

Valahol egy lepukkant szuterénlakásban vagyunk, amolyan egér- és pincelyukban, ott, ahol már nem is alkalmasak az életkörülmények az életre, mégis élnek, élni akarnak, akarnának itt. Kopottas, dohszagú, lepusztult, megkopott, mocsok mindenütt (díszlet: Horváth Jenny), ami tovaárad ránk, a Radnóti bordó plüss székeiig. Szerencsére, mert az életet nem lehet sem nézve, sem fotelban ülve élni, még akkor sem, ha igen jóféle, igényes dzsessztrió (Badics Márk / Boegán Péter / Varga Bendegúz -dob, Csizmás András / Miskolczi Márk – nagybőgő, Wágner-Puskás Péter / Benkő Dávid – zongora) szól a jelenetváltások alatt, a játék közben – ami egyébként oly minőségi, hogy önálló létminőséggé lép elő a színészi jelenlét mellett, amely trió játékát gyakran a leeresztett tüllre vetítve is élvezhetjük. Jobbára csak azt, mert minden más „élvezet” igen pervertált módon igaz csak erre az alapanyagra. Persze ez a Shelagh Delaney darab pont ettől a maróan kellemetlen fájdalmasságtól nyeri el igazi, mély értelmét, szépségét, azt, amelyben meg akarunk mártózni, mert meg kell mártóznunk.

Ahogy a történet is azzal indul, hogy Helen (Kováts Adél) és lánya, Jo (Mészáros Blanka) megérkezik, alászáll ebbe az új otthonba, amely persze pont olyan kijózanítóan lelakott, mint az életünk, még akkor is ha 60 colos plazmatévé és padlófűtés szolgálja az okostelefonunkat pörgető mindennapjaink kényelmét. Kováts Adél Helenjének kényelmét, örömét egy jó nagy, mindig kéznél lévő üvegnyi whisky szolgálja, úgy kapaszkodik belé, miközben az első éjszakai alvásukhoz készülődnek az egyágyas új odú-fészek-lakásukban Joval, mint utolsó, ám annál csalatkozhatatlanabb menedékbe – ott, abban az életében, ahol pasik, szerelmek, érzelmi függőségek úgy jöttek és mentek, mint napfelkelték után a napnyugták.

Kováts Adél Helenje igazi kortalan, esengő, egyetlen gyengéd szóért, érintésért mérföldeket megtenni képes bakfis. Helenként oly páratlan, könnyed prolisággal mutat meg egy útját és létét vesztett, szeretetet adni és kapni is igazából képtelen karaktert, egy önvalójában darabjaira hullott, és még folyamatosan széthullóban lévő anyáét, amilyet Kováts Adéltól is csak nagyon ritkán látni.

Oly koncentráltan elemi, mindent bejáró ez a Helen, amiért és akiért érdemes színházakat és mérföldeket hátrahagyó zarándoklatba kezdeni – egyszeri és megismételhetetlen csoda. A színjátszás mélységeket magasra felmutatni kész csodája.

Mellette Mészáros Blanka „idős”, érett, bajaiba beletörődő, szeretethiánytól szeretethiányig csapódó, ám önmaga világában a rajzolás tehetségével kiutat, önkifejezést kereső, a szeretni és szeretve lenni tudást gyakorló Joja meglett, sokat tapasztalt gyermek-nő. Akinek a mélyrepülések csak az élettapasztalatait bővítették, az élettel szembeni esetleges keserűséget azonban semmiképp. Joja szeretni akar, mint egy igazi tinédzser, s bár a megéltségei inkább egy sokat tapasztalt negyveneshez emelik az élethez való reflexióit, mégis ott csillog, dacol benne minden eddigi fájó tapasztalata fölött triumfálva az a cseppnyi szeretet utáni vágy, amit oly mohón inna, nyelne, mint egy keményre száradt mosdószivacs.

Valló Péter rendezésében ez az Egy csepp méz valóban – minden könnyeden finom dzsesszdallam ellenére is – fájóan esengő, kiábrándító, és pont ettől, ezért elnyomhatatlanul reménykeltő óda is arról, ami még cseppjeiben sincs, még cseppjeiben is luxuscikk köztünk, emberek, emberszabásúak között. Egyszerre realista, ám e realizmus önmagunkra ismertető jellege miatt, ahogy a melankolikusan pikáns hangszerelésű dzsessz is, megmagyarázhatatlanul életigenlő, reménykeltő – hisz ahol önmagunkat, önmagunk esendőségét ennyire simogatóan józanító nagytotálban kapjuk, ott talán még végérvényesen nincs veszve semmi.

©Szokodi Bea

Ahogy ez a reménytelen reménykedés, élni és boldognak lenni akarás ott lüktet Porogi Ádám Geofjában is, aki a kapaszkodásában ugyan bizonytalan, ám melegségével, zsidóságával, gondoskodni, megérteni, szeretni akarásával egyszerre sodródik Jo mellé támaszul és felkiáltójelként. Geofjának a bizonytalan boldogságért tenni akarásában, mint cseppben a tenger, nagyítódik fel mindaz, ami ebben a szuterén lakásnyi van és még sincsben  pulzál.

Ahogy a dráma Hárs Anna és Totth Benedek könnyeden pontos, fájóan szívbe találó és pont ettől, ezért melengető, bizakodásra alkalmat teremtő fordításában, átdolgozásában valami olyan a „mi nyelvünkön”, a „mi életünkről” szóló, hogy ez már maga  is egy fél rendezés. De a másik fél az a cseppnyi hány, a szeretet, önszeretet ordító hiánya, ami Valló Péter olvasatában egyszerre válik szorongatóan pontos látleletté önmagunkról és egyben  egymást meg- és felrázó kézszorítássá arról, aminek a léte, mint egy cseppnyi méz: nélkülözhetetlen. Feltéve, ha még élni akarunk  egyáltalán egy kicsit…

2021. november 5. és december 4.)

Csatádi Gábor