"...ez Kasimir és Karoline szakítástörténete, ám végül mindenkinek köze lesz hozzá"

Még tavaly ősszel mutatták be Ödön von Horváth Kasimir és Karoline c. darabját Keszég László rendezésében a Miskolci Nemzeti Színházban. Az előadás Karoline-jával, Prohászka Fannival és Rauch-jával, Fandl Ferenccel beszélgettünk az érzelmek nélküli világ víziójáról, az érzelmek elfojtásáról, a gőz kieresztő Oktoberfestről, a kortalan Zeppelinekről, amelyek „gyere hozzám feleségül!” mondatokat húznak maguk után, egy mindannyiunkról szóló szakítás történetről, a belátott hibákról és az életre szóló szerelemről…

Vajon érzelmek nélkül tényleg könnyebb lehet élni?

Fanni: Valószínűleg igen, ám mégsem gondolnám, hogy ezt bárki képes lenne meg is tenni. Karoline szájából is inkább csalódottságában csúszik ki ez a mondat, egy terv, miszerint innentől kezdve majd így fog élni…

Fagyi: Biztos, hogy könnyebb, de minek …? Úgysem viszünk magunkkal semmit, csak a megélt pillanatokat, ám ha érzelmek nélkül éled meg az egészet, akkor…? Könnyebbnek könnyebb, de az olyan, mintha nem is élne az ember…

…Kasimir és Karoline egy estére tényleg igyekszenek mindent félretéve jól érezni magukat. De ezek azok az esték, amelyek aztán a lehető legrosszabbul szoktak elsülni… Az ember akkor mulasson, ha van miért, nem?

Mintha ebben a darabban mindenki igyekezne az érzelmeit a lehető legnagyobb mértékben elfojtani, és mégis: mintha pont ettől, ezért mindenkiből a lehető legtöbb érzelem törne elő, nem?

Fagyi: Nem is annyira elfojtás ez, mint inkább minden kontroll nélküli elengedése, megélése az érzelmeknek, olyan módon, ahogy azt esetleg normális körülmények között nem tenné meg. Itt pont az volt az érdekes, hogy megkeresd, melyik is a valódi éned, ez-e vagy az? Az, amelyiket mindenki mindennap lát, vagy az, amit ő él meg belül? Melyiket szereti jobban? És igazából mindvégig mindez el sem dől, és pont ez ebben a szép. Rauch nagyon szánandó figura szerintem…
©Hajdufi Péter

…szánandó, de neki ez az érzelmi őszinteség csak akkor sikerül, ha totálisan leissza magát.

Fagyi: Igen, azt szokták mondani, hogy az ital kihozza az emberből az állatot, de nem az állatot hozza elő, hanem azt a valakit, aki tényleg ott lakik benne.

Fanni: Értem, mire gondolsz, amikor elfojtásról beszélsz, hisz Kasimir és Karoline egy estére tényleg igyekszenek mindent félretéve jól érezni magukat. De ezek azok az esték, amelyek aztán a lehető legrosszabbul szoktak elsülni… Az ember akkor mulasson, ha van miért, nem?

Egyébként mennyire lehet fontos az, hogy ez az egész történet egy Oktoberfesten zajlik?

Fagyi: Az egész rendezvénynek az a célja, hogy az alsó középosztály kifújhassa magából azt a feszültséget, amiben él. Elmennek mind, hogy jól érezzék magukat, ám szerintem itt minden figurának egyetlen központi probléma körül zajlik az élete: ez a kibeszéletlenség. Senki nem beszél igazán önmagáról, a problémáiról, és itt is csak elfedni próbál mindenki mindent.

Fanni: Önmagukat sem értik pontosan, képtelenek önmagukra reflexíven tekinteni…

Fagyi: Kasimir ér Karoline között felszínre kerül egy megbántottsági konfliktus, egy őszinteségi roham, ám ez pont nem az a helyzet, amikor ezt kettejük között meg lehetne beszélni. Itt mindnyájan elkezdenek „menekülni” egy olyan irányba, ami rettenetesen rossz útja a megoldás keresésének…

„A jövő kapcsolatok kérdése!” – mondja a szereplőm a végén. A 21. századra elvesztettük annak a totális lehetőségét, hogy tehetség, rátermettség alapján működjenek a társadalmaink.

Fanni: Az egész próbafolyamat alatt központi témánk volt újra és újra, hogy Kasimir és Karoline egyike sem túlontúl kiművelt emberfő, ezért aztán még kevésbé képesek érteni saját magukat. Ha pedig saját magunk problémáját nem igazán értjük, akkor azt még kevésbé tudjuk meg- és kibeszélni a másikkal. Nőttön-nő a frusztráltság, ami egyszer csak túlcsordul, aminek később aztán nem is lesz, lehet túl jó vége…

Mindjárt az elején ott van az a Zeppelin, amelyet mindnyájan hosszan néznek, amolyan elvágyódás érzéssel…

Fagyi: Az effélék szokták húzni maguk után a „gyere hozzám feleségül!” feliratot. Néznek a messzeségbe, ahol nincs semmi. Kasimir mondja is: „Az én életemben minden szar, te meg itt zeppelinezel, miért nem velem foglalkozol?” Szörnyű egy szakítástörténet ez az egész, ahol szinte minden ugyanígy elúszik.

Fanni: …pedig még minden megállítható lenne, de valahogy mégsem sikerül, és csak megállíthatatlan rohanás lesz ez az egész valami visszafordíthatatlan felé.
©Hajdufi Péter

Egy szakítástörténetre fel lehet fűzni egy teljes színdarabot?

Fagyi: Igaz, hogy ez Kasimir és Karoline szakítástörténete, ám valahogy végül mindenkinek köze lesz hozzá, érintetté válik benne. Különböző módokon természetesen, de valahol mindenki a saját életének egy szeletét is látja kettejük történetében. Szerintem azok az igazán jól megírt darabok, amelyekben minden pillanatban bármelyik irányban folytatódhatna a történet, akár a te, akár az én életem történetével. Ennélfogva bármelyik szereplője válhatna főszereplőjévé ennek a darabnak.

Fanni: A legtöbb szakítástörténet egy-egy regénynek, filmnek ad keretet, ám azt hiszem, hogy ennél sokkal több is van ebben a darabban. Hiszen ki ne akarna fejlődni az eddigi önmagához képest?

Fagyi: Ebben a történetben soha nem az számít, hogy mi, hanem az, hogy hogyan történik.

…ezt a darabot akkor szabad eljátszani, ha aki játssza, hisz a halálos szerelemben… Ám egy hepiend orientált világban élünk…

Fanni: Ahogy annak a kísértő fenyegetése, visszhangja is ott rezeg ezeknek a szereplőknek mindegyikében, hogy akkor ezek az én életemnek azon keretei, amelyek közül soha nem leszek majd képes kitörni? Mindig ennyit fogok csak tudni keresni? Ezek között a keretek között kell leélnem majd a további életem?

Fagyi: „A jövő kapcsolatok kérdése!” – mondja a szereplőm a végén. A 21. századra elvesztettük annak a totális lehetőségét, hogy tehetség, rátermettség alapján működjenek a társadalmaink.

Számotokra mi az ebben a történetben, ami orvosolhatatlanul fájdalmas, illetve mi az, ami miatt eme fájdalmassága ellenére sem akarnátok benne másként élni, mint ahogy adatott?

Fanni: Ettől a történettől az a kívánság, elhatározás erősödik meg bennem, hogy az ember mindig tudjon önmagához képest fejlődni: emberileg, szakmailag.

Fagyi: Nagyon hiszek abban, hogy bármi történik, annak mindig van oka, ennélfogva nem gondolom, hogy az élet annyira kibírhatatlanul rossz lehetne.
©Hajdufi Péter

Ha már kibírhatatlanság: ennek a darabnak hihetetlen gyorsan lesz vége, mintha elveszett volna még egy oldalnyi a szövegkönyvből…

Fagyi: Ezt a befejezést a magam részéről azért szeretem, mert megadjuk a lehetőséget a nézőnek, hogy hazafelé befejezhesse a történetet.

Fanni: A Keszég László rendezőnk által mondott jut most eszembe: ez a kapcsolat annyira rossz, hogy nem is lehet igazán más és máshogyan vége.

Fagyi: Az is benne lehet, hogy holnap mégis kibékülnek…

Fanni: Mint ahogy akár az is, hogy ők tulajdonképpen mégis egymásnak lettek teremtve, és hogy összességében ez mégiscsak egy nagy szerelem…

…ez Kasimir és Karoline szakítástörténete, ám valahogy végül mindenkinek köze lesz hozzá, érintetté válik benne. Különböző módokon természetesen, de valahol mindenki a saját életének egy szeletét is látja kettejük történetében. Szerintem azok az igazán jól megírt darabok, amelyekben minden pillanatban bármelyik irányban folytatódhatna a történet, akár a te, akár az én életem történetével.

Fagyi: Szerintem ezt a darabot akkor szabad eljátszani, ha aki játssza, hisz a halálos szerelemben… Ám egy hepiend orientált világban élünk…

Fanni: Azt gondolom én is, az a jó, ha végig azt érezzük, hogy Kasimirnak és Karolinenak együtt kellene lenniük, csak egyszerűen nem úgy jön ki a lépés…

Fagyi: Azt mondják az okosok, hogy harmincéves koráig mindenki találkozik az igazival, még akkor is, ha csak elmegy mellette az utcán. Ebben a Kasimir és Karoline történetben magad miatt muszáj azt gondolnod, hogy nem te szúrtad el. És abban a pillanatban, ahogy belátod, hogy de igen: te szúrtad el, abban a pillanatban helyére kerül minden – de ezt ki kell tudni mondani! Sokkal könnyebb fel- vagy levenni egy szandált, mint szőnyeggel beborítani az egész világot – mondják a keleti bölcsek.

Fanni: Egyébként szerintem nem Karoline szúrta el, ám mégis ő az, aki belátja. Alakulhatna úgy is, hogy Kasimir látja ezt be, ám lehet, hogy már késő.