…ami csak addig van, amíg elölnézetből, egy szögből látod, aztán minden más rátekintésből már csak olyan, mint a lepattogzott karácsonyi giccsfigura. Oda a nyálcsorgató varázs… Iványi Árpád Neil LaBute Fat Pig c. Broadway-botrányt kavart szatíráját rendezte a Karinthy Színházban olyan tovább habosított, feszített szatírává, amely porig zúzza azt az egész világot, amelyben azt hisszük, hogy otthonosan berendezkedtünk, vagy legalábbis minden vágyunk tudat alatt az volt, hogy otthonra leljünk benne. A darabot megnézve eme „otthon- teremtés” sokáig jó szájízzel biztos nem fog menni – és ez ad még némi reményt…
Valahol egy nagyvárosi gyorsbüfé zsúfolt teraszán vagyunk, melynek asztalai között, tálcával a kezében keresi étkezése idejére a szabad helyet Helen (Balázs Andrea) harsány piros felöltőjében. A vászonra vetített metropolisz sziluett alapján (látvány: Iványi Árpád) bárhol és mindenhol lehetünk, az öt földrész bármelyikén, függetlenül attól persze, hogy amerikai darabról van szó, nyilván. Iványi Árpád olvasatában mégsem a pontos lokáció a döntő, mert a darab másik helyszíne, egy multi irodája is pont annyira egykaptafa beazonosíthatatlanságú, mint az iménti gyorsbüfé terasza. Jegyzem meg, hogy az irodai környezetet aláfestő telefonzaj és számológép hangorkán már kicsit sok is abból a jóból, ami azt lenne hivatott jelezni, hogy mennyire nem emberszabású az a környezet, ahol manapság élni-halni szokás.
©Görgényi Gábor
Ebben a rendezésben minden az életképtelenségre van kihegyezve, arra a fajta életképtelenségre, amiben persze mindannyiunk nap nap után olyan önfeledten pancsol, mint gyermek a fürdővízben – fel sem tűnik, hogy eközben minden halad a mindent magába szippantó lefolyó felé. És persze sosem jó azt látni, hogy az, ami látványpékség világunk napi rutinja, valósága, tulajdonképpen nem egyéb, mint végjáték.
Bár Balázs Andrea Helenje annyira önmagát adó, saját lelki békéjét termetes biztonsággal másra is átragasztani képes, hogy egy pillanat alatt meg is feledkezünk jelenlétében erről a minden a vége felé tart jellegről. Oly önazonos derűvel, tűzrőlpattant elevenséggel tölti meg a játék terét, hogy már ez is igazi ellenpont, és még a darabban kiélezett, testtömegből adódó eltérésekre nem is kell gondolnunk. Balázs Andrea jelenléte a magától érthetőség, a magyarázatra, körítésre, tálalásra nem szoruló jelenlét, olyan, amelyben jólesik lélegezni, hisz saját magad lehetsz.
Végzetes ilyen karakterrel összetalálkozni ma már – mondja Neil LaBute és Iványi Árpád -, mert akaratán kívül tükröt tart: tükröt annak, ami mesterkélten összebarkácsolt, élettelen műanyag. Például Pásztor Tibor piperkőc, jóvágású Tomjának, akit talán pont e testtömegből és életigenlésből eredő szédületes eltérésnek nem tud ellenállni. Akkurátusan majszolja az ebédre való salátáját, és pont ilyen aprólékos, lépésről lépésre haladó módon bele is szeret Helenbe, abba, aki manapság első ránézésre egy Fat Pig (kövér disznó). Pásztor Tibor vonzalma nem a Disneyig egyszerűsített szépség vs. szörnyeteg két pólusúsága, hanem ennél jóval több: a tipródók vonzalma, akik mindig mástól, másoktól várnak visszajelzést, zöld lámpát a saját boldogságukhoz.
©Görgényi Gábor
Ám ma már sosem vagyunk magunk, mindig figyel valaki, avagy figyeltetjük magunkat a Fb-on, Instagramon, mert egyedül mégsem szeretnénk lenni. Carter (Réti Barnabás) egyszerre hús-vér, Facebook, Instagram figura és elvileg jó cimbora. És pont így keveredik, vegyül benne össze a tehetséggel az elvárásoknak megfelelni akaró felszínesség és az önmagát kereső, örök, frusztrált kisfiú, aki, ki tudja, milyen revansot szeretne venni mindazért, amiről azt hiszi, hogy nem adatik meg számára. Aki nem azért viselkedik elefánt a porcelánboltban módon, ha Tom és Helen viszonyát kell a közös munkahelyükön megszellőztetni, mert zsigeri rosszindulat vezérli, hanem mert nincs más viszonyulási módja, megoldó kulcsa hozzá.
Ettől nehéz ezt az alapanyagot játszani, hisz Helenét kivéve a karakterei mind egysíkú, érzelmileg kibelezett, csak a környezet, a társadalom visszajelzései alapján vezérelt figurák, mint egy robotpilótával irányított utasszállító. Magyarán: ha a 21. század karaktereit akarjuk manapság színpadképesen visszaadni a színházban, akkor valami színpadképtelen zombilétet kell visszatükrözni, ami egy több ezer éves műfaji hagyománnyal gyalogol szemközt – kultúránk, amely épp a kultúrát, a kultúránkat öli meg. Ám mégsem lehet erre az a válasz, hogy ne játsszunk ilyen Broadway-darabokat.
©Görgényi Gábor
Persze azért a zöld szemű szörny, az ex Tom-barátnő, Jeannie (Tóth Szilvia Lilla) mindig képes megmenteni az efféle érzelmi deficites helyzeteket a maga toporzékoló, vulkánkitörések módjára a dührohamait levezető dekoratív hölgyként. Jeannie-jének elhisszük, hogy ha már érzelmek sosem voltak benne Tom iránt – csak a csinibabát a szépfiúhoz egyszeregy párosítása -, akkor legalább a toporzékolni tudásával vonzza, hajlítja maga felé annak a figyelmét, aki magát sem képes figyelemmel megajándékozni.
Iványi Árpád rendezésében ez a Fat Pig igazi rózsaszínes habos-babos, ám pont ettől és ezért kegyetlen szatírájává lesz a mostani mindennapjainknak, ahol a ki tudja, milyen és hányféle elvárásnak megfelelést tesszük, tettük azonossá a személyes boldogságunkkal vagy annak keresésével. Persze boldogság ez is: színtiszta műanyag.
(2022. január 27.)
Csatádi Gábor
