...vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy arra gondolni szoktunk. A legtöbb esetben azzal ugyanis nem tudunk, nem akarunk kezdeni semmit, pedig pont itt kezdődhetne a magány, a magányaink vége. Tarnóczi Jakab Franz Schubert és Wilhelm Müller Winterreiséjét helyezte egy színpadnyi nyugvópontra az Örkény Stúdióban álomszerű költőiség és hús-vér önemésztő tehetetlenség között oly eleven kézzelfoghatósággal, hogy annak is kedve támad ehhez a zenéhez és versciklushoz, akit ez eddig messzi elkerült, és persze kedvet ad sok minden máshoz is…

Tél van. Vagy legalábbis kopár fehérség… És már itt félre is siklanék, hisz a fehér nem feltétlen jelent egyet a kopársággal. Inkább érintetlenséget jelent, valami olyat, amin még semmi, senki nem hagyta ott a nyomát, valamit, amit még meg kell, meg lehet tölteni bármivel, bárhogyan. A Devich Botond tervezte látvány fehér doboz szobájában oly vakító még ez az érintetlenség, ez a még nem-már nem költözés létállapot üresség, hogy egyszerre lazít el és hoz feszült zavarba,  mihez is kezdjünk, mit is lehet itt tenni.

©Horváth Judit

Borsi-Balogh Máté egymaga igyekszik “belakni”, “megtölteni” ezt a szobányi világot, amelyről érezzük, hogy mintha nem is létezne ennél a szobányinál több és tágasabb világ. Egyszerre frusztrál és nyit számtalan lehetőséget, amely lehetőségeket persze Wilhelm Müller versszövege erősen be is határol, determinál. Persze csakis addig, míg Schubert nyelvén meg nem szólalnak Borsi-Balogh Mátétól ezek a sorok, mert onnantól kezdve a vágyakozás, elvágyódó óhajtás megspékelődik egy fiatal, kortárs generáció szűrőjén átengedett, önmaga helyét kereső, mindenre nyitott, ám első lépéseit saját erejéből megtenni bizonytalan tétovázó létállapotával.

Azéval, aki a romantika egykori világát, kultúráját nem azért nem érti, mert nem akarja, csupán csak azért nem, mert nem volt, aki ama korszellem és e mostani között átívelő hidat megmutatná ennek a generációnak. Borsi-Balogh Máté dalai között, melyek egyszerre táplálkoznak a soha el nem értnek, ám a mindig ott, bennünk lüktetőnek a megtapasztalásaiból, ott van az útját, helyét, önmagára találtságát kereső, aki egy pillanatig sem a reményeit szélnek eresztő. Nem, mert bár az az utazás, amiről és ahogyan énekel céltalannak hat, amolyan sosem volt ábrándkergetésnek, ám Borsi-Balogh Máté egész lényével a dalok közt is énekel: énekli, hogy valami felé, valahova tart, még akkor is, ha a tehetetlenség fehér szobányi keretei közül, mint kalitkába zárt, nem tud, nincs ereje, módja kitörni.

©Horváth Judit

Tarnóczi Jakab Winterreiséjében a magány, az egyedüllét, az önmagunkba zártság oly szervesen kapcsolódik össze a romantika korának mülleri szövegével és schuberti hangzásával, hogy észrevétlenül mozgunk, könnyedén járva előre-hátra kétszáz éveket az időben, nem azért, mintha nem lenne különbség a korok között, sokkal inkább azért, mert ebben a rendezői olvasatban ez a különbség, anélkül hogy feloldódna: eggyé szublimál. Átmegy egyik létmódjából a másikba, mert tudja, hogy a vágyódó a maga vágyódásában évszázadok alatt formát cserélt, de lelket, önmagát, amely találkozni, egyesülni szeretne, azt semmiképp.

E magányban, amelyben egy hűtő, két matrac, egy villanyradiátor és egy cserepes növény és persze az ablak túloldaláról befelé sandító műanyag varjú a társaság,  Borsi-Balogh Máté mindenféle módot, pozitúrát megpróbál, hogy ezt a szobányi egyedüllétet változatossá tegye. Mégis itt az igazi változatosságot maguk a Téli utazás dalai jelentik, mintha ezzel a dalciklussal való azonosulni, egyesülni vágyás jelentené a megnyugvást, amelyben lehet és érdemes feloldódni.

©Horváth Judit

Olyan itt ez a romantikus dalciklus, mint hóval fedett hegyi ösvényen a vörös fonálnyi kapaszkodókötél, amely minden meredéllyel dacolni képes. A szobából ki és mi vezet ki? Hol a forrása a zenének, amellyel találkozva a “bezártság” tágas szabadsággá válik? Az utolsó jelenet elspoilerezni nem kívánt “áttörése” olyan találkozásélmény, és a visszafojtottság után olyan fellélegzéshez juttat, amiért érdemes utazni. Mert mindig utazunk, akkor is, ha nem – ez után a Winterreise után pedig már egészen biztosan. Mint ahogy az is bizonyos, hogy ha önmagunkkal találkozunk, akkor a zenén keresztül a zeneszerzővel és a másikkal is, talán mindenki mással is találkozunk, mert nincs többé magány. Még akkor sincs, ha amúgy van, lenne.

(2021. december 28.)

Csatádi Gábor