Önmagunk tetején

…avagy ott, ahonnan már nincs hova hátrálni, nincsen mód tovább menni. Amolyan fennsík, utolsó pihenő, mielőtt még minden végérvényesen megváltozna. És hogy ki mire használja ezt a fizikális és egyben mentális állapotot, teret, az sok mindent elárul nemcsak a jelenéről, hanem a jövőjéről is… Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel, a Narratíva két rendezője közösen értelmezték újra Csehov Meggyeskertjét Demerungként a Jurányiban olyan „utolsó állomásként”, ahol a semmi sem történik, mégis minden eldöntetett, és a „valami felé robog visszafordíthatatlanul” létérzése közepette egyszerre válik szorongatóvá és inspirálóvá ez a meggyeskertnyi sehonnan sehová. 

A Jurányi színháztermének közepén színpad méretű dobogó, előterében egy járóka, amibe úgy lehet beleülni, mintha egy szófára huppannánk le. A dobogónyi színpad körül könyvek szőnyegként szétdobálva, úgy lehet járkálni rajtuk, mintha egy mocsár lépőkövein egyensúlyoznánk (szcenika: Fekete Anna). Egy birtok, egy családi tulajdon árverezés előtt, ahova minden szereplőnk úgy érkezik, mint közbülső állomásra, mint egy olyan helyre, ahonnan aztán nagyívű utazások veszik, vehetnék majd kezdetüket.

Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel Csehov-olvasatában ez a „fennsíki megálló”, ez a minden lehetőségünk utáni önmagunk tetején állapot nagyítódik egészen közelivé ebből a meggyeskertnyi bizonytalanságból. Mert ez a helyét tapogatózva kereső, már nincs és még nincs közötti megfoghatatlanság, ez a közbülső állomás tulajdonképpen mindannyiunk élete. Hiába hisszük, reméljük, hogy innen még van, lesz tovább, hogy ez egy elrugaszkodásra alkalmat adó hely, állapot, valójában ez az az állomás, ahol ténylegesen élünk, teljes életnagyságban.

Persze ez a bizonytalanság  normális – igazából ez az a tény, amelyre másként kell tekintenünk mint eddig, látva Kurta Niké Ljubáját, aki az aggodalmaskodás és a poharazgatás, illetve a többiek szándékainak tudakolása jelentette Bermuda-háromszögben igyekszik egy olyan Meggyeskertet vizionálni és abba kapaszkodni, ami talán sosem volt csak a kívánalmai, a vágyódásai kivetüléseként.

Szorongó, egyetlen reményt adó kijelentő mondatba is boldogan kapaszkodni kész Ljubája mint valami antityúkanyó: rendezi el maga körül a többieket, akik talán még ennyi „biztos” ponttal se rendelkeznek eme családi, rokoni, baráti összesereglés közepette. Kurta Niké szemeiben ott a kapaszkodni és ragaszkodni vágyás, amely oly eltéríthetetlen bizonyossággal izzik a fejszecsapkodások közepette is, hogy egy pillanatra megadatik, meg is kell, hogy adasson mindannyiunk számára: talán még semmi sincs végérvényesen elveszve.

Ám mit is jelent elveszve, biztos fogódzók nélkül lenni? Domokos Zsolt Jepihodovja ébrenlét és alvajárás jótékony területei között ingázva csetlik-botlik a többiek között, mégis úgy érzed, hogy igazi, tőrzsgyökeres „matrózként” van otthon ebben a szellemi és fizikai szétesésben, ahol persze senki sem akarja, nem is tudja szétmállásként, erodálásként érzékelni mindazt, ami körülötte zajlik. Domokos Zsolt oly otthonosan ténfereg, fűzi egyik szavát a mellette elmenő, a hozzá szóló másikéba, hogy azt érzed: minden bizonytalankodása közepette is ő a legmegingathatatlanabb bútordarabja és alkotóeleme ennek a szétesés határán lévő, meggyeskertjébe mentsvárként kapaszkodó létezésnek.

Azért mégiscsak akad itt legény a gáton, Kárpáti Pál Lopahinja, aki amolyan tenyeres-talpas módon, a könyveket lábtörlőnek, gazdasági sikereit potencia- és önbecsülés növelőnek használja. Lopahin, akit semmi és senki nem hoz ki a belső, önhitt megingathatatlanságából, hisz neki ez a bomlás maga a panama- paradicsom, ahol neki áll a zászló végre. Kárpáti Pál játéka oly tőről metszetten nyers – csak az utolsó jelenetekben árnyaltabbá váló jelenlét -, hogy igazi tornádója ennek az értelmiségi pusztulunk-veszünknek. Ennek, amelyben senki sem érti, érzi, hogy mindent eladtak már alólunk, talán már az a föld vagy természeti kincs sem a miénk, amit önhitten még magunkénak gondolunk.

Önhitten, a gyermek járókába egymás mellé kucorodva, kezünkben gyertyákat szorongatva álmodozunk, tervezgetünk arról, ami már rég nem a miénk, amit már rég kiszerveztek, kivásároltak alólunk ebben a meggyeskertnyi honunkban – ahova és ahonnan persze úgy gördítik be és ki a szereplőink a bőröndjeiket, mint akik azért tudat alatt megingathatatlanul tudják: hogy a saját vodka- és ábrándittas merengéseiken kívül már semmi sem az övék.

Ugyanitt érdemes megjegyezni, hogy a párbeszédek összességéből,  minimális terjedelmi húzás által  szikárabb, a játékot, rendezői intenciót még inkább támogató szövegkönyv születhetne.

Ebben az álom és ébrenlét, fény és sötét közötti demerung állapotban Hajduk Károly Firsze oly semmi és senki által nem annulálható belső tartással jön-megy, teszi a dolgát, ami nem gépiesség, hanem hitvallás. Hitvallása annak, ami már nincs, holott minden joggal lehetne. A két rendező elkezdi bontani a dobogónyi játékteret, hisz itt már nem igazán van ilyenre szükség. Itt, ahol már rég önmagunkon túl, önmagunk lehetőségeinek a tetején vagyunk. Azon lehetőségeken túl, amelyeket szép csendben, de biztosan az elmúlt meggyeskertnyi időnek sem számolható harminc esztendőnkben elmulasztottunk, hagytunk elmúlni…

(2022. január 8.)

Csatádi Gábor