Tériszony és lángra lobbanás közt

…még pont van egy ünnepnyi idő, egy filmnyi. Ami mellé, elé oda lehet ülni, kucorodni a végleteink közt szusszanásnyi légvételre, és néha ennyi épp elég, szinte még sok is, hogy helyre billenjen bennünk az, ami félrecsúszott. Tiszeker Dániel rendezte Nagykarácsony egy olyan műfaji film, amivel a magyar filmrendezők eddig nem próbálkoztak, ám első nekifutásra igazán sajátos, említésre messzemenőkig érdemes karácsonyi  film született, amely ha még inkább képes lesz a maga teremtette műfaji keretek között haladni, akkor igazi hungarikummá is fejlődhet.

A karácsonyi film  olyan szükséges giccs, ami nélkül lehet élni, csak minek, ahogy minden giccs mellőzendő, ha a művészet ránk gyakorolt hatását nem szeretnénk kisiklatni, na, de a karácsonyi giccs az olyan létszükséglet, ami életet ment, ha bevalljuk, ha nem. A Nagykarácsony nagy mackós, bájosan egyszerű, szívét a homlokán hordó tűzoltója, Arnold (Ötvös András) szintén élet- és vagyonmentésben jártasan, a parancsnoksága méltán ünnepelt, szakmailag elismert „sztárjaként” menti azt, amit épp kell, ami épp menthető még… Egy hős, aki egyszerre minden hős toposz ellentettje is, hisz szorongásos tünetei keletkeznek a lánykérése alkalmával szerzett traumái miatt. Ám erről nem csak a roppant bájos, szelíden távolságtartó, a megközelíthetetlen szerepét magára venni akaró újságíró barátnője, Zsófi (Rujder Vivien) tehet.

Már eme alap romkom panel kapcsán is, ami az egyik szerelmi szálát jelenti a filmnek, tetten érhető az amerikai forgatókönyvírás előre lecövekeltetett kicentizettsége és a kreatív, a jól bevált forgatókönyv panelekre fittyet hányó történetírás, -mondás közti feszültség, ami egyszerre gondolkodtat el és ejt zavarba. Na, nem azért, mert minőségrontó hatású, hanem mert érezni a spontán és az oda erőltetett közti értelmetlen kötélhúzást, a spontán kárára, természetesen.

A tűz, a lobbanás, gyulladás paneljainak ismételgetése hol rájátszik, hol inkább csak a sablonszerűség felé viszi a tűzoltó vs. szerelembe esni karácsony idején párhuzamot. Azaz: érezni azt, hogy az x. oldalán a forgatókönyvnek minek kell elhangzania és történnie ahhoz, hogy… – és e szakmai „követelmény” miatt sokszor majdhogynem elcsúszik az a szellemes, kreatív, a maga útját járó sztoriírás, ami ebben a filmben számtalanszor és roppant jólesően felcsillan.

Persze ez lehet szándékos fricska a nyomógombra működtetett, kreatívnak álcázott hatásmechanizmusra, megmutatva: tudunk úgy is, ám nem akarunk. Ilyen szembe menés pedig számtalan akad, és egyik jobb, mint a másik. Ilyen például az Arnold és a betlehemes műsort a növendékeivel a Várkert Bazár Karácsonyi Vásárán próbáló tanítónő, Bárány Eszter (Zsigmond Emőke) között lassan parázsló szerelmi szál, amely már jóval bátrabb, egyedibb, emberi arcát mutatóbb bármilyen sablonosságnál.

A sablonosan „meg kell lennie egy karácsonyi filmben” előirányozott paneljain túl ebben a filmben ott a humor, az a sajátosan magyar, fanyar: a „Sajnálom magát, egész nap arra vár, hogy lángra gyulladjon itt valami…!”- Szerednyey Béla hibátlanul eltalált Gyula sült gesztenye árusától származótól egészen a mindenből két gyerekszereplővel eljátszott pásztorjátékig. És folytatva egészen a szülői megrökönyödést követő eltagadhatatlanul magyaros szülői reakciókig, amit a gyerekek által otthon elmesélt, Arnoldtól a próba alatt hallott alternatív József-Mária történetre adtak – melyekre az önmagunkra ismerés felszabadult nevetéskönnyei igazi, meghitt, karácsonyi hangulatot generálnak bennünk, minden giccstől távol.

A sznob, budai álszentség, a központból hangszórókon unásig ismételgetett keresztény giccsipar önhittsége és a kétkezi munkás valóság őszinte, csak szeretni lehet jellege ad itt e humorban  egymásnak találkozót, amelytől újfent csak könnyünk csordul, hisz egy karácsonyi, fröccsöntött hógömbben mégiscsak ott van az az élet, amit élünk, azzal szemközt, ami sosem volt, amelyet mint kimerevített betlehemi figurák élni vágynánk, ám sose tudunk, tudtunk.

Ha már meghittség, szerethetőség: itt a legkisebb epizódszereplő is önmaga, mert nem a szerepnek van a Nagykarácsonyban színésze, hanem a színésznek van reá szabott, tűpontosan eltalált szerepe – ez is e Nagykarácsonynak olyan ritka, nagy, karácsonyos filmkincse, amit érdemes lenne levédeni, még akkor is, ha azokkal a száz évnél  idősebb forgatókönyvírói, jól kipróbált szabályokkal szembe is mennek.

Tiszeker Dániel Nagykarácsonya sokunk, ha nem mindnyájunk kis- és Nagykarácsonya. Olyan első műfaji filmes kezdet, próbálkozás, amelyet érdemes megnézni, ünnepelni, bátorítani. Főleg bátorítani a különutas forgatókönyvírói, történetmesélési és szerep-, illetve karakterképzési megoldásai miatt, melyektől ez a karácsonyi magyar műfaji film tényleg jól sikerült, nem „kicsi” karácsonyi film lett.

Csatádi Gábor