Tigris az is, ami nem

…avagy rá lehet fogni, be lehet bizonyítani, de legalábbis, ha sokat agitálunk, győzködünk mellette, akkor egészen biztosan azzá válik. Tigrissé, akit sosem látott senki – és pont ez a hátborzongató. Szikszai Rémusz Gianina Cărbunariu Tigris c. regénye nyomán olyan mockumantaryt (áldokumentarista darab) rendezett az idén ötvenéves Stúdió K-ban, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána, még akkor is, ha ezek közül némelyiken a sok nyalakodás után bőr és hús alig marad. Mert ez a Tigris egy  magyarországnyi Budapesthez igazított, a tényekben térdig gázoló darab, mert tényleg elcsócsálja agyonnyalogatott ujjainkat a tigris, ez a bennünk lakozó, meg nem szelídített, bármikor, bármelyikünk torkának eső.

A fekete paravánra fehérrel festetten, mintha az űrből látnánk, ott fénylenek Budapest kontúrjai félreismerhetetlenül (díszlet: Bagosssy Levente). Egyszerre látkép és mindenre ráközelítő zoomolás arról és ahhoz, amit itt most látni fogunk. Arról, ami egyszerre abszurdan röhejes, és pont eme teljes abszurditása okán hátborzongatóan félelmetes. Mert mi más  lenne, ha nem félelmetes, amikor a torkunkra és arcunkra fagy a nevetés attól, amit hallunk majd itt. Szikszai Rémusz rendezésében pont ez  a szorongattatottság, ez a sejtelmes, megmagyarázhatatlan borzongás az, ami mindvégig oda szegezi a figyelmünket, az érzelmi hangoltságunkat, és nehezen tudunk még utána is szabadulni mindettől.

Holott csak egy tigris szökött meg, szabadult el a Budapesti Állat- és Növénykertből a gondozás ideje alatt nyitva felejtett szervízajtón. No, de micsoda tigris? Olyan, amelyet vagy senki vagy mindenki látott, mindenesetre mindannyiunk személyes és kollektív sorstragédiáját e tigris okozta. Így vagy úgy. Ahogy a Fodor Tamás által meginterjúvolt taxisofőrét (Spilák Lajos) is, aki a tigrist a kiszabadulása után külföldinek nézve a Belvárosba fuvarozta, miközben minden fájdalmát, frusztráltságát kibeszélte neki – mint megtudtuk az interjúból.

Spilák Lajosból árad a szó, a mindent a kis magyar egyszeregy lebutításában valóságként és világértelmezésként előadni képes abszurd, amin nevetünk, bár szó szerint ismerős a köztelevíziónk  napi hírolvasó és  -közlő gyakorlatából. Mondja, meséli, tirádákba kanyarítva hömpölyögteti köztünk ezt az egy bites világmagyarázatot, és valamiért nem tudod rávágni, hogy ó, ő csak a nép egyszerű fia.

Itt mindenkinek ezzel az elszabadult, kószáló tigrissel van baja, vagy legalábbis bajainak minden forrása csakis ez a tigris lehet. Még a padon ülő Galamb (Spilák Lajos), Varjú (Nagypál Gábor) és Veréb (Homonnai Katalin) is ezt a tigrist okolják oly vehemens, mindenre elszánt változatossággal, hogy két nevetőroham között komolyan, dermesztően komolyan magad is fontolóra veszed ennek a köztünk kóborló tigrisnek a kézre kerítését, mert hát ki, ha nem ő, felelős mindazért, ami itt, Magyarországon 2022-ben még mindig nem működik?

Ám mindez csak azért tűnhet, érződhet így, mert az alapanyagot Bíró Bence és Szikszai Rémusz oly szofisztikált, a szájbarágós kabarétréfa sablonokat messzire el- és kikerülő módon pótolta azzal a hihetetlen magyar valósággal, amelyhez képest minden alkotói át- és beleírás, fokozás csupán minőségrontással érne fel. Mert ez a szöveg úgy és oly módon abszurd, hogy közben ez a magyar,  itthoni napi valóság, amelyen bizony borzongva nevetsz, hiszen ebben élsz.

A tigris csak éppen kéznél lévő propaganda, avagy tényleg emberéleteket veszélyeztető realitás? Samudovszky Adrián produkciós asszisztense, aki a többieket mint a propaganda klipben szereplő színészeket instruálja, egy pillanat alatt megválaszolja szavak nélkül is ezt a kérdésünk. Hisz a „Hajmási Péter, Hajmási Pál”-ba oltott, a tigristől még Brüsszelnél  is jobban védő kormányzati kommunikációs sablonmondatain sírva csapkodjuk a térdünket a nevetéstől – holott nincs miért magunkon nevetni, ebben élünk.

Ahogy azon se lenne okunk igazából mulatni, mikor Pallagi Melitta egy felső kategóriás luxusautó beszélő szoftverjeként épp a Rózsadombról lefelé tartó autó kalandjait meséli a tigrissel. Olyan autentikus újgazdag, a kultúrát marokkal „lapozó” lumpen proliság, keverve a szofisztikált, a választékos kifejezéseket az alpári trágársággal mint kőtőszóként használt napi kifejezésmóddal, amin csak ámulunk és bámulunk.

Mert Pallagi Melitta játéka, mint annyi más esetben is már, oly autentikus pontossággal, hitelességgel hozza közénk a hozzánk képest csak pár száz méterrel a tengerszint felett, nálunk feljebb lakó honfitársainkat, hogy azon már csak azért is nevetnünk kell – minden profizmusán túl -, mert különben letargiába eshetnénk, hisz a Nagykörúton ugyanebbe botlunk óránként.

A Tigrisnek nagy erőssége az a Spilák Lajos által komponált zene is, amely hibátlan prozódiájával ringat bele ebbe a tigrisfóbiába, amiben élünk, mozgunk, vagyunk. És amelytől végképp megértjük, hogy egy tigris, amelyik elveszi tőlünk átvitt értelemben még az oxigént is, úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér. És pontosan ugyanezért kell nekünk a Stúdió K Tigrise is, mert különben végérvényesen és időtlen időkig hihetnénk ténylegesen azt, hogy tigris az is, ami nem.

(2022. január 21.)

Csatádi Gábor