Ki érint meg?

…amikor elszeparálódunk a saját magányunkba, szinte minden különösebb kérés nélkül. Amikor egészen hangos, üvöltő lesz az az elszigeteltség, amelyben berendeztük, berendezzük összkomfortos életünket. Tarnóczi Jakab Melancholy Rooms c. előadása a Katona nagyszínpadán megállíthatatlan lassúsággal forog, miként a gondolataink arról, amit látunk, és arról, ahogy magunkat látjuk. Intenzív lassúsággal, mégis egy pillanatra sem önismétlően megrendezett darab arról, ahogyan létezünk – költőien mély, merész, formákat bontó és újakat kereső előadás az életképes élhetetlenségeinkről.

Hat világ, szobányi, fülkényi élettér, előttünk folyamatosan elsorjázó terek a nagyszínpad forgója által. Giliga Ilka látványában pont az a jó, pazar, hogy mindent teljes életnagyságban, minden jelzésszerűség nélkül, pont úgy, akként ad vissza, ahogy az velünk is megeshetne. Azaz: a színház és a hétköznapjaink közötti arány: 1:1. Azt is mondhatnánk: ez most nem egy rólunk, nekünk szóló darab, hanem ez a mi darabunk. A miénk, pont úgy és akként, ahogy színháztól függetlenül létezünk. Oda nagyítódik bele, abba a hat tökéletesen berendezett térbe, mindaz, ami és ahogyan ez a világunk létezik, van – hatféleség, mégis tökéletesen lefedi, leképezi azt a végtelen számú variációját  az életnek, amit nap nap után próbáluk élni, azt, amiről elhisszük, elhitetjük magunkkal, hogy éljük.

Mert végülis így élünk, az persze más és jogos kérdés, hogy élet-e ez így? Mindenesetre mindenki próbálkozik valahogy. Szirtes Ági és Pálmai Anna primadonnájának világában az idő múlását követi, kergeti, próbálván megállítani, újra játszani abban a mikróval és dobozokkal kipárnázott térben, ami egyszerre végleges és átmeneti.

Lazacszínű pizsamájukban vagy épp teljes jelmezben a „szerepben maradásukra” törekszenek. Az önmagukkal, feladatukkal való folytonosság megtartására. Persze mi az, amit ebben a szobányi öltözőben és színpadban folytonosságként képesek vagyunk megőrizni?

Mi az, amit Dankó István Bolygó nevű csimpánza a kísérleti, kicsempézett ketrecében meg tud élni a neki játszott klasszikus zenén keresztül? Mi ér el hozzá abból, amit a kísérlet vezetője el szeretne juttatni hozzá, amivel őt teszteltetni kívánja? És vajon ki a kísérlet alanya: Bolygó vagy a tudományos munkatárs? Sokszor tűnik úgy, mintha ez a csimpánz a maga fehér csempéi között, a maga katatóniájában talán egyedüliként próbálna önmagára találni, persze egy csimpánz léptékei között, természetesen.

Takátsy Péter hivatalnoka a gardróbszobája minimáldizájnú légkörében a számlálatlan galambszürke öltönye, inge és nyakkendője között épp az aznapi megfelelőt keresi. Ám mi lenne, ha ma nem a megszokott, jól öltözött üzletembert, hanem egy igazi exhibicionista, öntudatos nőt játszana, akként öltözne? Tipródás, vergődés a ruhadarabokkal, ám végeredményben önmagával. Azzal a találkozni vágyással, amellyel reggeli öltözködéseink alkalmával, mindnyájan igyekszünk összetalálkozni magunkkal – és ez vagy sikerül vagy nem. A külső, önmagával azonosságot kereső feszengés, a belső önkeresés kivetülése olyan szép, erőteljes, letisztult, tulajdonképpen lecsupaszított módon, hogy attól egyszerre esünk zavarba és szabadulunk fel – és ez így is van jól.

Tarnóczi Jakab rendezésében ennek a darabnak nincs előre megírt, egzakt szövege, amin „végig lehetne haladni”. Itt minden haladás, elakadás vagy továbbjutás rajtunk áll. Nincsen szöveg „kívül”, ám van belül, amely ütemet, ritmust, mértéket szab. Kinek-kinek a sajátját. Kattog az agy, a színház befogadójánál való befejezésre, értelmezésre van ítélve. És persze folyamatos kérdezésre, megkérdőjelezésre is.

Jobban, intenzívebben, mint máshol a színházi játékot nézve. Bár minden szobának megvan a saját benne élője által keltett hangja, zenéje, mégis az eggyé vagy valamivé komponálása ránk marad. És ez a ránk maradás egyáltalán nem teher, nem fárasztó feladat. Hisz a színpad folyamatos, lassú forgásának üteme: alapütem. Nekünk ezt az alapütemet kell tovább építenünk, megtöltenünk, ami észrevétlen, inspiráló, egész embert igénybe vevő, jóleső elfoglaltság.

Megtölteni egy helyiségnyi, egy szobányi teret hanggal, zenével, élettel, önmagunk hangjával, életével, zenéjével. Tasnádi Bence vőlegényként menyasszonya intenzív ágya mellett gitározó, éneklő, dalt komponáló figura, aki  a szívmonitor csipogásának folyamatos ütemével igyekszik összekapcsolódni, hisz amíg van csipogás, addig van élet. A melankólia totálissá növesztése, mégis az ölelni  legkészebb, a leginkább melengető reménnyel teli reménytelenség.

Ahogy Lengyel Benjámin szuterénlakásban élő kórházi dolgozója a barnás falak, a beáradó, résnyi fény és az esti sötét ritmusában zenével, billentyűzéssel magának életritmust és kedvet adó figurája is igyekszik víz felett és magány felett maradni, amíg csak lehet. „Egymagasága” igazi vágyakozás. Az a vágyakozás, amely sosem iktatható ki, némítható el, amelyik a totális sötétségben és kilátástalanságban is fényt és kilátást keres és talál.

A magárahagyottság, az érintésmentesség fizetett helytartója Rezes Judit teremőre, aki a vele szemközti műalkotás ölelő, másikat tartó fotója által mozdul ki a teremőri steril mozdulatlanságából, és keresi önmagával a kapcsolatot. Rezes Judit játékának groteszkségében annyi szerethető, kapcsolódni vágyó elevenség van, hogy észrevétlenül is dirigensévé lesz ennek a sok, egymástól független, mégis egy dallammá összeállni képes melankolikus magárahagyottságnak.

Mert ez az összeállni képesség ebben a hat szobányi elszeparáltságban már-már az érintés maga. Ahogy az érintés hiányának magányossá tevő hatásán való gondolkodásunk, egészen eleven töprengésünk is ebben a Melancholy Roomsban olyan, mint egy bátortalanul elindított, ám annál inkább vágyott érintés. Olyan, melynek szükségessége nem maradhat ezután kérdés.

(2022. március 5.)

Csatádi Gábor