"Hagyom, hogy hasson rám az idő..." - interjú Pótszékfoglaló

Március elején mutatták be a Melancholy Rooms c. előadást a Katonában Tarnóczi Jakab rendezésében. A benne játszók közül Rezes Judittal és Dankó Istvánnal beszélgettünk a magunkban, a magunkkal való létről, annak az abszolút nem negatív jellegéről, arról, hogy mit jelent egy szövegkönyv nélküli előadás, a rendezői bizalom erejéről, egy csimpánz megformálásának kudarcáról, a boldogsággal rokon melankóliáról, egy magányos teremőr karakterének izgalmasságáról és egy előadás-kisérlet időszerűségéről…

Mit jelent nektek magatokkal, magatokban lenni?

Judit: Szeretek magammal, magamban lenni, a gyerekek születése előtt erre sokszor volt alkalmam is. Azóta persze már csak lopott perceimben sikerül – nagyon élvezem. Egyszerűen csak jó a gondolataimba merülni, csak úgy ellenni… ez jólesik.

István: A színészek alapvetően szeretnek egyedül lenni. Szeretünk gondolkodni, és aki szeret magában, elmerülten gondolkodni, az szeret egyedül lenni, aztán azt megmutatni is, nem?

Ebben az előadásban minden szereplő folyamatosan, repetitíven ugyanazt csinálja, valami negatív, önmagán túllépni nem képes módon, ez azonban inkább nekünk, rólunk szól, hogy felismerjük ezekben az ismétlésekben azt, amit tulajdonképen csinálunk, ami meghatároz minket. Nagyon nagy baj lenne, ha úgy élnénk ezt meg, hogy borzasztó szomorúak vagyunk, mert be vagyunk ide zárva…

Sok minden számotokra a magatokban, a magatokkal való lét, de semmiképpen sem nyomasztó, nemde?

Judit: …abszolút nem élem meg annak…

István: Sőt, inkább pozitívnak érzem!

Judit: Az biztos, hogy nagyon kell koncentrálnom ilyenkor arra, hogy „kint” hagyjam mindazt, amit az online világ az okos eszközökön keresztül kínálna a magadban, a magaddal való létre, de meg tudok lenni ilyenkor nélkülük.
©Szokodi Bea

István: Hogy a magaddal, a magadban való lét negatív szájízt kapott, ebben azért benne lehet az elmúlt időszak karanténokkal tarkított ideje is.

Judit: Az biztos, hogy most egészen más értelmet, jelentést kapott ez a fajta egyedüllét.

Számotokra a Melancholy rooms szobáiban a magatokban lét, a másiktól való elszeparáltság milyen érzés?

Judit: Emlékszem, hogy már az alapötletnek, ennek a címnek is: Melancholy rooms, nagyon örültem. Szeretem a melankólia érzését. És amikor megtudtam, hogy mindehhez még zene is lesz, akkor e kettő számomra valamiért kiváló kombinációnak tűnt. Ahogy Jakab az olvasópróbán felvázolta, hogy ki mit fog majd játszani, onnantól aztán valahogyan rögtön magaménak éreztem ezt a karaktert. Felvillanyozott azon gondolkodni, kitalálni, hogy ki is ez a nő, hisz nem volt meg a darab egésze, hanem mi magunk találtuk ki, építettük fel a rendezővel.

…Jakabnak egy fontos alapgondolata volt az, hogy a melankóliát semmiképpen ne érezzük kudarcnak.(…) Ez lehet negatív is, pozitív is, kinyílik vagy bezárkózik, de mindig valamilyen érzelmi folyamatnak a részese.

Számodra ki ez a Bolygó nevű csimpánz, István?

István: Először rengeteg videót megnézel, mit csinál, hogyan mozog egy csimpánz, aztán a végén rájössz, hogy nem tudsz úgy mozogni, mint egy csimpánz. Mert hisz ember vagy – és ezt kudarcként éled meg. Nem lesz olyan, hogy a nézők azt mondják: egy az egyben olyan vagy, mint egy csimpánz – mert nem tudsz. olyan lenni. Ahogy azt sem tudtam megoldani, hogy mint ők, órákon keresztül lógjak a fákon, ide-oda mászkáljak az ágakon – ergo ezt is kudarcként éltem meg. Innen nézve számomra egyfelől folyamatos „kudarc” megérteni, hogy ki is ez a csimpánz, a jellemét a folyamatos magába zárkózottsága, maga elé nézése miatt meg aztán végképp nem tudhatod megérteni. Sokat improvizáltam ezért, hogy mit is csinálhat ez a csimpánz, ezekből aztán Jakab kiválasztotta, mi az, ami maradjon, mi az, ami már nem kell, mert sok lehet a színpadon. Amikor a színész ráébred, hogy most nem egy egész alakítást kell létrehoznia, hanem az alakításnak csak egy szeletét, darabját, akkor picit csalódásként éli meg. Azt hiszi, hogy itt most lesz lehetősége eljátszania egy csimpánzt – de nem, nincs.
©Szokodi Bea

Ez az előadás mintha pont onnan akarna indítani, hogy a melankóliát ne úgy akarjuk felfogni, mint valami olyat, ami eleve kudarc, nem?

Judit: Igen, Jakabnak egy fontos alapgondolata volt az, hogy a melankóliát semmiképpen ne érezzük kudarcnak. Mindegyik karakternek – hisz színházi közegben vagyunk – van valamilyen dramaturgiai változása, íve, amit bejár. Ez lehet negatív is, pozitív is, kinyílik vagy bezárkózik, de mindig valamilyen érzelmi folyamatnak a részese.

István: Valamiért az utóbbi időben a melankólia negatív fogalom lett, ám Jakab felolvasott Földényi F. Lászlótól egy esszét, amelyben arról ír, hogy a boldogsággal rokon a melankólia: „A boldogság pillanatában ez a belső isten feltámadóban van, és „közeledik”. A melankólia pillanatában ez az isten kezd szertefoszlani, s távozófélben van, de azért még eleven annyira, hogy éreztesse a hatását. Amikor pedig teljes erejében él, s nem is közeledik, nem is távolodik, hanem jelen van, akkor az embert olyan érzés tölti el, amelyben a melankólia és a boldogság megkülönböztethetetlen egymástól. Az európai hagyomány nyelvén ezt nevezik hol megrendülésnek, hol megtisztulásnak…”. Ha egy ember gondolkodik, az már boldogsággal tölti, töltheti el, hiszen valamivel kapcsolatba kerül. Az, hogy ezt magában éli meg, és nem képes ezt interpretálni, máshoz, másokhoz kapcsolni – ezt gondolhatjuk negatív dolognak is – ám ez ettől még pozitív valami. Ebben az előadásban minden szereplő folyamatosan, repetitíven ugyanazt csinálja, valami negatív, önmagán túllépni nem képes módon, ez azonban inkább nekünk, rólunk szól, hogy felismerjük ezekben az ismétlésekben azt, amit tulajdonképen csinálunk, ami meghatároz minket. Nagyon nagy baj lenne, ha úgy élnénk ezt meg, hogy borzasztó szomorúak vagyunk, mert be vagyunk ide zárva, és mindig ugyanaz történik. Egyszerűen csak éljük az életünket, az pedig általában repetitív dolgokból áll össze.

…nagyon idegesítő volt, hogy folyamatosan kíváncsiak voltunk, hogy mit csinál a másik? Mindig vadásztuk azokat a pillanatokat, amelyekben valahogy meg tudnánk lesni a másikat. Ha éppen állt a színpad, és éppen az én szegmensem hátul volt, akkor előre szaladtunk, hogy vajon a másik hogyan játssza a sajátját?

Judit: …és az, ami mindig ugyanannak látszik, közel sem biztos, hogy mindig, minden egyes esetben teljesen ugyanaz.

A Melancholy rooms teremőrében mi az, amiről leginkább elmondhatod, hogy ez szinte olyan, mint Rezes Judit?

Judit: Rögtön tetszettek Jakab gondolatai erről a nőről. Rég éreztem azt a felszabadító játékosságot, amit ebben a próbafolyamatban ennek a nőnek a megalkotásával töltöttünk. A gyerekekkel otthon eltöltött három év után, de egyébként is is, ez a fajta játékosság mindig jól hat rám. Izgalmas ez a teremőr, pláne úgy, hogy egy olyan galériában van, ahová senki nem jár, csak egymagában ül, és vigyázza a képeket. Ez témaként is egy olyan hatalmas bugyor, melyből aztán próbáltunk kis halakat kifogni.
©Szokodi Bea

Mégis mintha ezzel a teremőrrel történne a lehető legtöbb a másik öt szoba lakóihoz képest, nem?

Judit: Sajátos ez az előadás, hisz nem mindig tudjuk a próbákon, hogy mit csinálnak a többiek. Illetve tudom, de mégsem látom, hogy hova fejlődött. Időnként kikukkantottunk a forgóból, de mégsem láttuk az egészet. Így aztán nem is tudom, hogy én a többiekhez képest mit játszom. Van egy érzetem, ez egy nagyon kellemes érzés…

Milyen érzés ilyen módon próbálni?

István: Ami nagyon idegesítő volt, az talán az, hogy folyamatosan kíváncsiak voltunk, hogy mit csinál a másik? Mindig vadásztuk azokat a pillanatokat, amelyekben valahogy meg tudnánk lesni a másikat. Ha éppen állt a színpad, és éppen az én szegmensem hátul volt, akkor előre szaladtunk, hogy vajon a másik hogyan játssza a sajátját?

Judit: Mert hisz az lenne a lényeg, hogy ne hathasson ránk ebben az előadásban a másik, a próbák során nemis volt lehetőségünk egymást nézni, ám mi rosszalkodtunk, ki-ki lestünk, hogy láthassuk a másikat.

Hagyom, hogy hasson rám az idő, ne kezdjek idegeskedni, hanem inkább gondolkodjam el ezen, vagy épp engedjem meg magamnak picit, hogy idegesítsen. Fogadjuk el, hogy ez egy ilyen előadás, ne a bombákat és az effekteket várjuk, hanem fogadjuk el azt, hogy ezek a magunk előtt látott emberek ugyanúgy „szenvednek”, mint ahogy mi szenvedünk.

István: Ám alapvetően jó érzés! Jakabbal jó együtt dolgozni, mert nagyon kíváncsi az anyagra, a színészekre. Éreztük mindvégig, hogy ő most nagyon kíváncsi ránk.

Judit: Amellett, hogy nagyon zavaró tud lenni, hogy nem látjuk a másikat, miközben játszik, erősen bíztunk Jakabban, hisz ő az egyetlen, aki látja az egészet.

István: Ő úgy kezdte a próbákat, hogy egy valamit biztosan tudott: ezekkel a színészekkel szeretné eljátszatni ezt az előadást! Egészen más így bejárni a próbákra, hogy nemcsak azért játszod azt, akit, mert te éppen ráértél, hanem mert Jakab ezt pont így szerette volna! Ez már eleve olyan mértékű bizalmat teremt, amelyben nem is lehet kérdés, hogy ha ő azt szeretné, hogy valami úgy legyen, akkor az úgy lesz.

A Melancholy rooms szerintetek. mekkora, milyen fajta együtt munkálkodást igényel színész és néző között? – gondolva arra, hogy ez egy több szempontból is formabontó előadás.

Judit: Nyitottság kell ehhez az előadáshoz. De merem remélni, hogy a Katona közönségében megvan ez a nyitottság. Többektől azt hallottam vissza, hogy ez egy fiatalos, impulzív előadás – nem is lenne rossz, ha ez terjedne el a köztudatban, és jönnének a fiatalok megnézni.

István: Ez egy kísérlet. Olyan kísérlet, amelyben Jakab, aki egyébként nagyon szereti a szöveget, és nagyon indokoltnak tartja, hogy az ott, épp akkor elhangzó szöveg megalapozott legyen, hogy tudják a színészek, épp miről beszélnek, itt most pont azzal kísérletezett, hogy mi lenne, ha most mégis mindezt elengednénk. És inkább kissé az érzelmi befogadás felé terelnénk a nézőket. Némileg változtatva azon az alapfelálláson, amit eddig a nézők megszoktak, mind a Katonában, mind pedig más színházakban. Hagyom, hogy hasson rám az idő, ne kezdjek idegeskedni, hanem inkább gondolkodjam el ezen, vagy épp engedjem meg magamnak picit, hogy idegesítsen. Fogadjuk el, hogy ez egy ilyen előadás, ne a bombákat és az effekteket várjuk, hanem fogadjuk el azt, hogy ezek a magunk előtt látott emberek ugyanúgy „szenvednek”, mint ahogy mi szenvedünk.

Ha egy ember gondolkodik, az már boldogsággal tölti, töltheti el, hiszen valamivel kapcsolatba kerül. Az, hogy ezt magában éli meg, és nem képes ezt interpretálni, máshoz, másokhoz kapcsolni – ezt gondolhatjuk negatív dolognak is – ám ez ettől még pozitív valami.

Judit: A színház nem instant valami. Nem csak olyan, ahol mindig van egy drámai történés, ami rajzol egy dramaturgiai ívet is.

István: Lehet, hogy mi most itt tartunk, hogy 2022 márciusában számunkra ez a dráma. Mert ez történt velünk. Szerintem ez az előadás esszenciálisan foglalkozik azzal, ami az elmúlt két évben történt velünk.