A nem vállalt kínja

….mindig követ, kísért, és leginkább akkor, amikor mindez a legkevésbé vállalható. Mint árnyék személyiség követ levakarhatatlanul, hogy átvegye bennünk, felettünk az irányítást. A Nagy István Péter és Fekete Ádám által írt Don Juan, avagy az apák kínja Nagy István Péter rendezésében a Komáromi Jókai Színház és a Szkéné Színház közös előadásaként  hihetetlenül friss, zabolázatlanul nyers, vicces, fiatalos és intelligensen szellemes vágtázó rodeó a kényszeres csábítások, gyors légyottok vidékén, amelyet követve, ha bírjuk a tempót és az éles kanyarokat, a szürreális görbe tükrök egymást követő sorában magunkra ismerünk, ha szeretnénk, ha nem.

A fotóstúdióként berendezett színpad egyik fele, szemközt egy két oldalról teljes egészében üveg borítású fölkével (díszlet: Devich Botond) egyszerre sterilen személytelen és bensőségesen bizarr tere egy olyan előadásnak, ahol egy mítosznak, legendás karaktertípusnak igyekszünk majd nyomába eredni. A nagy, fehér kibéleltségben világító stúdió lámpák és az üvegvitrin tükröződése arra mindenképpen mesteri megoldás, hogy sose lehessünk biztosak abban, amit egy adott jelenetben látunk. Avagy sose legyél abszolút biztos abban, amit épp egy adott  helyzetben egy adott helyzetről gondolsz. Arról nem is beszélve, hogy maga a főszereplő és az általa előidézett események sodrása sem biztos, hogy csak azon az egyetlen módon értelmezhető, ahogy az kézenfekvőnek látszik.

Nagy István Péter rendezésében pont ez adja azt a fajta lüktetést, amelyben Orosz Ákos Don Juanja vibrál, hódít, szűköl, faltól falig kalandozik, és egyben értelmetlenül ide-oda  csapódik is szükségképp. Hihetetlen vitalitással, tempóval fűzi mondatait egymásba gesztikulációjával kísérve, melytől egészen megtántorodunk a székeinkben ülve. Ki ez a Don Juan? Mit akar a másiktól, az éppen kiszemelt, kalandjára kiszemelt nőtől? És mit akar tőlünk?

Orosz Ákos Don Juanja több mint csupán egy szívtipró, nőfaló Don Juan, mert a karaktere mellett egy egész habitus, világszemlélet, életlátás is ott pulzál. Játéka világot teremt, habitusának lendületével egy az egyben tovább adja azt a szövegírói bravúrt, a mindent buldózerként beszántani képes dinamizmust, amit ebben a Don Juan-olvasatban a szöveg és a rendezés át kíván adni nekünk.

Don Juant pont annyira jól megértjük, megismerjük itt önnön karakteréből, mint a hozzá közelállók, vele kapcsolatba kerülők karakteréből – így terjed tovább, tölti meg és ki Don Juan világa, pulzálása az egész előadást. Sganarelle (Szabó Viktor), Don Juan szolgája fekete ballonjával, mint egy titkosszolgálati ügynök, követi urát, és tompítaná, ahol lehet, azokat a hatásokat, amelyeket fékevesztett hevületű parancsolója, mint tornádó okoz, amerre megfordul. Szabó Viktor Sganarelle-je egyszerre harcostárs és ellenpontozó, hűséges szolga a maga jóval konvencionálisabb életszemléletével.

Mégis kettejük el nem választhatóságában ott rejlik a Don Juan-i világ tarthatatlansága ellenére is teljesen érvényes létjogosultsága. Az, hogy bár mindnyájan igyekszünk normakövető módon a társadalmi keretek közé beilleszkedni, ám az azoktól eltérni akarás, a teljesen külön utakon járás, mint elfojthatatlan parázs, szintén ott van bennünk. Szolga és ura, akikről olykor magad is nehezen dönthetted el egy-egy pillanatig, hogy melyikük szeretne inkább a másik helyében, bőrében lenni.

Avagy a meghódítottak, a meghódítani akartak: Donna Anna (Kerekes Vica), a Kormányzó (Skronka Tibor) lánya, aki úgy sodródik bele a Don Juannal való viszonyba, mintha csak a teste lenne csupán jelen benne. Az apja viszont, a Don Juan által megölt Kormányzó már annál inkább. teljes valójában. Mint eltörölhetetlen lidérc, szoborba öntött kísértet  követi végig, mint örök mementó, Don Juan kalandozásainak élő, elhallgattathatatlan lelkiismerete.

Hasonlóképp, mint teljességgel meg nem hódítható, a vágy örökre elérhetetlen tárgya: Donna Elvira (Kiss Szilvia), aki mint mintakép, szeplőtelen apáca voltában csak még inkább sóvárgást, kihívást jelentő élő szoborrá lesz Don Juan számára.  Don Juan igazi hódításai mégis eme soha be nem teljesültek, melyekben hősünket egy-egy másodperc erejéig mindent egy lapra feltenni képes, a szerelemért tűzbe is menő férfiként láthatjuk.

Persze ezek olyan röpke áttűnések, amelyeket a következő lélegzetvétel során, Matusek Attila Koldusa vagy Vőlegénye mellett Don Juan már el is feled, és ismét az a hantázó, a másikat emberi mivoltában semmibe vevő, vagy épp ellenkezőleg:  a másiktól megszeppent egérkeként tartó nőcsábásszá vedlik vissza, hogy rögtön értjük: Don Juannak lenni olyan lét- és világállapot, hogy még nem született meg az a valaki, aki képes lehetne ebből kimozdítani.

A Nagy István Péter és Fekete Ádám által írt szöveg, amely itt-ott már Boris Viánt is kenterbe verő túlburjánzásként hat, a Hunyadi Máté által szerzett és kísért zenével egyetemben tömény, ám mégis nagykanállal fogyasztható hiper-kortás olvasat a mindnyájunkban ott lévő, hol elbújó, hol nagyon is a frontvonalban lévő Don Juanról. Ez a Don Juan voltunk kínnal jár, amit e rendezést látva talán könnyebb vagy épp valamivel felszabadultabb módon lehet vállalni – amolyan kíncsökkentő és -növelő is egyben, de mindenképp vállalható!

(2022. április 22.)

Csatádi Gábor