"...a társaság miatt mentem oda, hogy történjen valami, leginkább a semmi"

Május végén, illetve júniusban ötször láthatjuk ismét a Reisz Gábor által írt és rendezett Komolyan röhejes vagyok c. művét a Proton Színház előadásában a Tranzit Art Caféban. Reisz Gáborral, Büki Dórával és Jéger Zsomborral beszélgettünk csámborgásról, a pesti éjszaka kiveszőben lévő alakjairól, a személyes jelenlét biztonságáról, egy novellafűzér megrendezhetőségéről, az online tér elveszettségéről, egy ellopott bicikliről, a pótcselekvéseinkbe való kapaszkodásról és a bennünk lévő hiányérzetek betölteni tudásáról…

Mi villan be elsőre a csámborgásról, kóborlásról?

Gábor: A csámborgás egy tök jó szó, sajnos, nem szoktam használni.

Zsombor: A csángók jutnak eszembe, akik pont innen kapták a nevüket. Erről a szóról nekem még a tinédzseréveim vége, a húszas éveim eleje ugrik be.

Ezekben a novellákban rengeteg olyan sor, szituáció van, amelyek az én életemben is elkeserítő, ismétlődő és fájdalmas pillanatot jelentettek. Jó erre a fajta személyiségre újra rálátni, amelyik nem tud tudatos, őszinte, józan fejjel arrafelé indulni, amerre szeretne.

Gábor: Ha leszállsz valamilyen BKV-járműről, és gyalog elindulsz valamerre, nálam már az is kóborlás. Előbb érsz egy találkozóra, és hirtelen lesz egy órányi időd a céltalan mozgásra, időtöltésre, számomra ez is valami ilyesmi.

Dóra: A Proton Színház. Mi is kóborolunk a világban.
©Szokodi Bea

A Komolyan röhejes vagyok attól függetlenül, hogy egy fix térben játszódik, szintén valamiféle kóborlás, nem?

Gábor: Nagyon ritkán tapasztalom akár magamon, akár a környezetemben, hogy valaki igazán bele akar, bele szeretne állni valamibe, és mellette ki is akar tartani. Sokkal jellemzőbbnek érzem minden téren ma azt, hogy minden átmeneti: ma ezt csinálom, de lehet, hogy holnap már azt. Erre is mondhatjuk, hogy kóborlás, útkeresés, ám szerintem ez mégis valami sokkal gyökértelenebb ennél.

A Komolyan röhejes vagyok-ban valahogy mintha mindenre, még a kóborlásra is lenne elég idő, semmi sem virtuális, instant – lehet ebben valami visszavágyódás az online előtti időkre?

Gábor: Bár a virtuális tér nem jelenik meg konkrétan, ám a Zsombor által játszott Bence karakterében az online térben való kószálás nagyon is jelen van. Mivel viszont ezt az egészet kívülről látjuk: hogy miközben valaki egy pult mellett áll az italával, mégis milyen nagy utat jár be az online térben – ez ettől valahol komikussá is válik.

A mai srácoknak minden információ ott van a zsebükben, bármit el tudnak érni, meg tudnak nézni. Bárkit fel tudnak hívni, bárkinek tudnak írni, csak kérdés, hogy az a valaki a másik oldalon felveszi-e, válaszol-e? Bence, sajnos, már csak így tud kapcsolatot teremteni a külvilággal.

Számodra miért fontos ez a történet pont így?

Zsombor: Azért, mert az ember egyébként is pont ilyen, így igaz. Gábor írásaiban mindig tetszik, hogy egyszerűek, valóságosak a karakterek, anélkül, hogy szándékosan leegyszerűsítettek, zsánerszerűen tipizáltak lennének. Bence kezében is ott van a telefon, amit pörget és pörget, mégis arra vágyik, hogy valaki megölelje, valakihez hozzá tudjon bújni. Legyen valakije, történjen vele valami, de igazából mindenki más is erre vágyik ebben a darabban, ez pedig, esetleg, épp egy telefontól vagy biciklitől, az elmosott és felszolgált poharaktól függ. Ebben a novellasorozatban minden figurát meg tudsz sajnálni, bármennyire antiszociális is legyen, mert mindenkiből szinte üvölt a kapcsolódni akarás vágya. Amíg létezett az Úri Muri, bár őszintén nem igazán szerettem azt a helyet, a társaság miatt mentem oda, hogy történjen valami, leginkább a semmi.

Gábor: Ez is olyan igazi „pesti” életérzés, hogy az a hely, ahol épp vagy, az mindig szar, hisz a jó hely mindig az, ahol épp nem vagytok.
©Szokodi Bea

A darab biciklis történetszála honnan ered?

Gábor: Egyszer egy sarkon láttam egy cangát, ami nagyon hasonlított arra, amit tőlem elloptak. És bevillant, vajon hogy is lehetne visszaszerezni? Biciklizni elég jó dolog, és ha az embertől elveszik a bicaját, akkor egy kicsit a múltnak azt darabkáját is elveszik, ami ehhez kapcsolódik. Ebből a gondolatból indult el az egész: valamiképp kérem vissza azokat az éveimet! Egy kerékpár ellopása kapcsán érződik az, hogy mennyire sérülékeny az életünk, ahogy a történetben is: a bringa eltűnése kapcsán a szereplőben is csak annyi tudatosul mindebből, hogy mennyire nehéz is azóta az élete.

Először azt gondoltam, ha most novellákat ír, akkor vajon mikor lesz majd valami a színdarabból, másnap viszont már azt, hogy oké, akkor csináljunk novellákból színházat. Így született a Komolyan röhejes vagyok.

Bencének miért lehet valójában fontos az a telefon?

Zsombor: Azért, mert az egész világa benne van. Ma nem tudsz elmenni Nevadába, de beírva a Google Mapsbe meg tudod nézni. A mai srácoknak minden információ ott van a zsebükben, bármit el tudnak érni, meg tudnak nézni. Bárkit fel tudnak hívni, bárkinek tudnak írni, csak kérdés, hogy az a valaki a másik oldalon felveszi-e, válaszol-e? Bence sajnos már csak így tud kapcsolatot teremteni a külvilággal. Telefonját lerakva egy pozőr, aki valójában nem is ő, a telefon olyan neki, mint a dohányzó embernek a cigaretta: rágyújt, és most akkor csak ő létezik és a cigi, ez egyfajta biztonság.
©Szokodi Bea

Ha már elszakadás a biztonságot adótól: a színházi rendezés hogy jött neked a film után?

Gábor: A filmesek mindig kritikusak kicsit a színházzal, ahol valamennyire ott van a „realitáshoz” való ragaszkodás. Sokszor nem tudnak egy-egy előadással mit kezdeni, amelyben a színész elkezdi teljes testtel eljátszani az adott érzelmi állapotot. Számomra nagyon szimpatikus, amikor egy színházi előtanulmány továbbfejlődik filmmé, vagy épp fordítva. Erre volt példa párszor a Proton Színházban, ennél fogva – az egyéb bátorítások mellett -, magam is pont emiatt éreztem ehhez a fajta rendezéshez is bátorságot.

Gábor személyisége, az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy tud mindent, nagyon inspiráló, ez egyáltalán nem rossz tulajdonság, szerintem. Labormunka teljesen lehetetlen helyekről érkező emberekkel, teljesen lehetetlen időpontokban és módokon. Igazából talán pont ez a nagyon sokféle szálból összeálló jelleg és mód volt számomra a Komolyan röhejes vagyok-ban a legfontosabb.

Dóra: 2019 tavaszán Gábor egy színdarabötlettel keresett meg. Elkezdtünk beszélgetni, de fél évvel később is még csak a beszélgetésnél tartottunk, a színdarab közben nem fejlődött. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy mi az, amivel mostanában foglalkozik. Azt válaszolta, hogy épp novellákat ír. Először azt gondoltam, ha most novellákat ír, akkor vajon mikor lesz majd valami a színdarabból, másnap viszont már azt, hogy oké, akkor csináljunk novellákból színházat. Így született a Komolyan röhejes vagyok.
©Szokodi Bea

Számotokra miért fontos, hogy ezekből a novellákból születhetett egy színházi előadás?

Gábor: Irtózatosan élveztem ezekkel az emberekkel ezt a próbafolyamatot. Persze az elején rengeteg félelem szorongatott, bár bennem már kiskorom óta ott lappang az, hogy rettegek attól, netán kérdeznek valamit, amire nem tudok majd válaszolni. Ez persze egy rossz iskola is lehet, hogy a rendező az mindent tud. Valamiféle kutató munka zajlik a próbafolyamatban is, valami, amit együtt próbálunk megtalálni.

Biciklizni elég jó dolog, és ha az embertől elveszik a bicaját, akkor egy kicsit a múltnak azt darabkáját is elveszik, ami ehhez kapcsolódik. Ebből a gondolatból indult el az egész: valamiképp kérem vissza azokat az éveimet! Egy kerékpár ellopása kapcsán érződik az, hogy mennyire sérülékeny az életünk…

Zsombor: Ezekben a novellákban rengeteg olyan sor, szituáció van, amelyek az én életemben is elkeserítő, ismétlődő és fájdalmas pillanatot jelentettek. Jó erre a fajta személyiségre újra rálátni, amelyik nem tud tudatos, őszinte, józan fejjel arrafelé indulni, amerre szeretne. Gábor személyisége, az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy tud mindent, nagyon inspiráló, ez egyáltalán nem rossz tulajdonság, szerintem. Labormunka teljesen lehetetlen helyekről érkező emberekkel, teljesen lehetetlen időpontokban és módokon. Igazából talán pont ez a nagyon sokféle szálból összeálló jelleg és mód volt számomra a Komolyan röhejes vagyok-ban a legfontosabb.

A Komolyan röhejes vagyok-nak a legfőbb sajátossága a bennünk ott bujkáló hiányérzeteknek a nyílt színre kitenni tudásában lehet?

Gábor: Ez az erőteljes hiányérzet fontos eleme ennek az előadásnak. Az írás alatt és a későbbiekben is az volt a szándékom, hogy szülessen és maradjon fenn erről a korszakról valami fontos. Irtózatosan sok ember jön-megy ebben a pesti éjszakában, akik keresik magukat és azt a kapcsolódni tudást, amiben nincs, nem lehet részük. Éjszaka azok az emberek, akik a látszat szerint rendben vannak, elalszanak a tévé előtt.