Arról, ami végképp elveszett

…arról azt gondolnánk, hogy nincs miért, minek beszélni. Azért kár is szót emelni, érdemes inkább gyorsan elfeledni. Ám, ha valamiért mégis lényeges beszélni róla, akkor az az, hogy tanuljunk belőle, már ha képesek vagyunk. Heinrich Böll-Bereményi Géza Katharina Blum elveszett tisztessége c. abszurd drámáját Máté Gábor rendezte a Budaörsi Latinovits Színház játékterébe a Böllhöz igazán passzoló abszurd tragikum és önmagunkat joggal pellengérre állító szatíra jó ízlésű elegyével arról, ahogyan mi önhitten csámcsogunk, vájkálunk egymás magánéletében, miközben bennünk és körülöttünk végtelen sivárság süvít…

Mert a sivárságért tenni kell, az nem azonos a csupaszsággal, nem következik feltétlen a funkcionális lecsupaszítottságból: nem jár együtt pár székkel, két-három asztallal, ami díszletként betölti a teret (Kálmán Eszter). Mert itt ez a leredukált „minimalizmus” önmagában beszédes, minden negatív felhang nélkül. Beszél a ’70-es évek fejlődő, minimalizálódó NSZK-járól, a Nyugat-Európa jólétét lekövető funkcionalitásáról, ami önmagában csupán kortünet, önmagában még nem jelent feltétlenül negatívat. Ám ami be- és kitölti ezt a teret, attól lesz, lehet bármi végtelen sivár, lelkileg kifosztott. A négyzetrácsos világítótest mindig más színű és tónusú fényei (világítás: Sokorai Attila) töltik, bélelik ki ezt a színpadi feketeséget, mert amiként belül, úgy vagyunk kívül is.

Az épp téli síelésre induló házaspár: Dr. Hubert Blorna (Mertz Tibor) és felesége, Trude (Takács Kati) kedélyes, atyáskodással, a másik magán szféráját észrevétlenül is összetapicskoló buzgalommal búcsúzkodnak házvezetőnőjüktől, Katharina Blumtól (Hartai Petra). Egyszerre feszengő, mintegy önmaga társadalmi helyzete miatt is szabadkozó és ösztönösen lekezelő ez a kilépőjük, benne van esszenciálisan minden, amitől egyetlen pillanat alatt is érezhető a jó ötven évvel ezelőtti korszellem, ami persze szinte megszólalásig, sok mindenben kísértetiesen pont olyan, mint a mai. Blorna és Trude már rég a repülőjükön vannak lélekben, ám a bűntudat és a kötelességérzet sajátos keverékével vegyítetten halmozzák el jótanácsokkal Katharinát.

Akin érezni, hamarjában nem is tudja,  mit kezdjen ezzel a hirtelen rászabaduló szabadsággal, hogyan töltse ki és meg magánéletével azt a helyet, ahol eddig annak nem adott teret. Hartai Petra szinte szótlanul, a gesztusok, félbehagyott mondatok, szavak egészen sűrű erdejével kommunikál velük, velünk és önmagával.

A felesleges vagy épp sablonos töltelék beszéd tökéletesen pontos, azt is tovább üresíti ez a némaság, amely mögött azonban oly gazdag, sokrétű és mély érzelemvilág él és mozog, hogy csak ámulattól meghökkenésig jutunk, miközben nézzük őt. Katharinája egyszerre hat naivnak és koravénnek, a kiszolgáltatottságtól és a marginális voltától. Mégis olyan a létezése, mint egy éjbe borult pusztaságon világító egyetlen gyertya.

A háziak távozásának estéjén keresztanyjához, Elséhez (Spolarics Andrea) megy farsangi bálba, ahol egyből Ludwig Göttennel (Fröhlich Kristóf) találják magukat egymás karjaiban. Kiéhezettség és vágyott lelki megnyugvásba való menekvés ad egymásnak ölelést, csókot, együtt töltött éjszakát. Mely éjszaka után megtudjuk  a Katharinára az ajtót rátörő kommandósoktól, rendőröktől Ludwigról, hogy körözött bűnöző.   Hirtelen történnek, peregnek az események, nem önmagukat bontják ki, inkább, mint előre megtervezett, koncepció szerint kigondolt események zuhognak, melyek mindent, mindenkit maguk alá temetnek  a józan észt és a mérlegelést szándékosan vagy épp ösztönösen szabadságra küldve – leginkább Katharinát.

Rendőség, kihallgatás, jegyzőkönyv. Érezzük, hogy nem feltétlenül a kíméletes alaposság, a gondos utánajárás, felderítés a lehető legfontosabb most itt. Chován Gábor Erwin Beizmenne bűnügyi tanácsosa kéjsóvár vehemenciával, felajzott igyekezettel vallat, olyannal, mintha épp egy strici vallatná a bordélyban a futtatottját.

Kézzelfogható közelségben kapjuk így mindazt, ami aztán rajta keresztül a Zeitung újságírójához, Werner Tötgeshez (Kolnai Kovács Gergely) jut, és fergeteges fejreállítottságában mindennek a felnagyított fordítottját tálalja a nyilvánosság elé. Kolnai Kovács Gergely pimaszul pökhendi, ki ha én nem sajtómunkása zseniálisan bicskanyitogató, hibátlanul megadva ehhez a boszorkányüldözéshez a tökéletes alaphangot.

Azt az alaphangot, amely egyben tűpontos lenyomata nemcsak az akkori, hanem az azóta is tartó időknek, ami a tények, a valóság „hiteles” közlését és mindennek a média által tálalt végeredményét illeti. Ahogy mindegyik szereplő száját elhagyja a a vulgáris, egyre obszcénabb jelzőkkel sűrített reakció, kifakadás, az valami észhez térítően pontos. Nem megbotránkozás pusztán, hanem az egyetlen, adekvát, józanító válasz minderre.

Máté Gábor Heinrich Böllből egészségesen, a végletekig kifeszítve kihozta azt, amit ma nem lehet nem megmutatni Böll kapcsán abból, amiben élünk. A groteszket pont úgy állítva elénk, hogy eleinte fel se tűnjön, csak fokozatosan rántson magába, hogy aztán mindenestül fejünkre zúdulva, ne legyen megúszható a kijózanító hatás.

Mindeközben a maga totálisan emberi, véges keretei között, ebben a miliőben meg aztán különösen profán keretek között mindegy toronymagaslatra emelkedik, „megdicsőül” Katharina, még annak ellenére is, amit végül elkövet. Hartai Petra Katharinája egészen megejtően finom, rendíthetetlen, belső szabályrendszerétől vezérelt egymagában álló karaktere szirtfoka ennek az előadásnak.

Ennek a Katharina Blum elvesztett tisztességének, amely keresetlen, önkritikus leplezetlenséggel mutatja meg az értelmiség, az újságírás bennfentes, mi kutyánk kölyke jellegét, azt, amelyben  valami sikeresen és végérvényesen elveszett, talán éppen pont az, ami miatt az értelmiség értelmiség, az újságírás újságírás lehetett, maradhatott volna.

(2022. május 7.)

Csatádi Gábor