Valaki kell…

…akiben bízhatunk, aki mindig a közelben van, akihez szólhatunk. Aki biztos pont. Aki visszatükröz minket, hisz ha önmagunkat jobban értjük, jó esély van rá, hogy a másikat is értsük. Németh Nikolett Fajankóját Kovács Dániel Ambrus rendezte könnyen pergő, ám annál súlyosabb, vaskosabb, maróan abszurd, morbidan igaz tragikomédiává a feldolgozatlan traumáinkról, kapcsolódni vágyásunkról úgy, hogy attól – szerencsére – nehezen szabadulunk.

A Jurányi nagytermének játszóterében egymással szemközt két ki-be forgatható OSB lapokból szerelt téglatest, ami így hol horgász stég, hol garázsból alakított hálófülke, hol szobabelső, hol pedig községi betlehem (látvány: Kovács Dániel Ambrus). Közöttük görgőin ki-be forgatva nyitható, csukható kertkapu. Egy mindenhol, bárhol található magyarországi falu portányi részlete, ám ebben a részletben mindannyiunk egésze, egész élete, az elrejteni vágyottól a teljesen nyilvánvalóig benne lüktet.

Németh Nikolett szövege és Kovács Dániel Ambrus rendezése az apró, alig észrevehető, szinte morzsaszerű mozzanatok együvé építésében valami egészen elemi erejűt alkot úgy, hogy összeáll a morzsákból, a mellékesként kezelt, mégis igen fajsúlyos mozzanatokból az a döbbenet, ami ha akarjuk, ha nem, valamilyen aspektusból, de mindannyiunké. Ez csak nagy sokára tudatosul, pont, amikor kell.

Ezt az apró részletekből, rengeteg töredezett érzésből, szándékból eggyé épülő történetet, amely pont e szakadozott hatása miatt képes erős lenni, Vilmányi Benett Jankója „narrálja” számunkra úgy, hogy  nem tudunk szabadulni mindattól, amit ez a történet át akar adni nekünk. Egyszerre hat valóban értelmi sérültségről tanúskodónak és mindenen kívül- és felülállónak, a stégen, biciklijével folytatott beszélgetése olyannak, melytől egyszerre kerülünk egy egészen más világba, és egyszerre abba – alulnézetből -, amelyben élünk, bármennyire is nem akarunk tudni róla.

Jankója az áttetsző, ártatlan, tiszta nemértés, a nem érteni akarás és a megismerni vágyás egymásból táplálkozó, szétszálazhatatlan szőttese, aki által egyidőben lesz nagyon közeli és nagyon távoli is az a világ, amiben él, amiben élünk. Hátborzongató és békés, talányokkal teli és egyetlen pillantással átlátható, megérthető.

Vilmányi Benett játékából megérezni és érteni, hogy az értelmi sérültségnek bélyegezni valamit, valakit, az a mi, a bélyegzők talán végérvényes sérültsége csupán. Azoké, akik a világ történéseit se nem akarják, se nem tudják a maguk saját módján értelmezni, csak a másoktól kölcsönvett sablon klisékkel. Jankója normává lesz ott, ahol mindenki a „normálisra” hivatkozva takargatná, önigazolná saját életképtelen mindennapjait.

És életképtelenségből, abból a fajtából, ami már fel sem tűnik, van itt bőven. Jankó testvére, Bandi (Chován Gábor), aki tizenhat év után, apjuk halála után, hagyatéki végzéssel a kezében kerül elő, igényt tartva a szülői házuk felére, avagy Vera (Csábi Anna), a felesége, aki az eddigi fővárosi élete után úgy csöppen ebbe a sehol sincs, mindenhol van falu lepukkant házába, mint Pilátus a Krédóba.

Csábi Anna Verája Bandival ellentétben nem „tart”, nem „fél” Jankótól, mintha saját házasságán belüli kirekesztettségének tükröződését látná sógorában. Azt, amelynek Jankó nélkül talán sosem lett volna tudatában. Zavara, amelyben csak egyik történésről a másikra kapkodja fejét, figyelmét, igazi érteni akarássá formálódik, amelyben a másikat stigmázó „Fajankóság” totálisan értelmét veszti.

Nem úgy Chován Gábor Bandijánál és Lestyán Attila  Polgármesterénél, akik a pótcselekvések, a hárítások, zugivások, szexbaba elajándékozások szövevényeivel csak még inkább mélyebbre, az elveszettség egyre mélyebben lévő útvesztőibe kergetik önmagukat.

És hát igen: az a bizonyos szilikon szexbaba, Jázmin ahogy Jankóhoz kerül, onnantól kezdve sűrűsödnek, felgyorsulnak az események, amelyek egyszerre groteszkek és metszően, megvilágítóan tragikomikusak. A karácsonyi betlehem babái és Jázmin ugyanannak a távolságot, abúzust, traumát leküzdeni akaró távolságtartásnak a segédeszközei lesznek. Mária, József vagy Jázmin a szeretet és érintés igényének megtestesítői, merev műanyagságukban is érzékenyebbek, mint a pótcselekvéseik mögé menekülő élő embertársaik némelyike.

Aki viszont ért, érteni akar, az a másikat, Jankót és önmagát is egyre jobban érti. Ballér Bianka Margója, a nagymamájától a helyi kocsmát megöröklő lány, ahogy drámajátékba vonja Jankót és Jázmint, az a finomság, a játék, a játszás, a színház és az emberi nyitott humánumának észrevétlenül nagy, elengedhetetlen és szükségszerű ünnepe.

Olyan, amely nélkül leszünk valóban és visszafordíthatatlanul Fajankókká – mert amúgy talán sosem. Ballér Bianka keresetlen őszinteségű, minden gátlásnak könnyedén felette állni képes Margója olyan, mint egy másik világból közénk lépett, tökéletes komplementere és alteregója Jankónak.

Valaki kell, mert különben tényleg igazi, visszafordíthatatlan életképtelenekké, valódi fajankókká válunk.  Németh Nikolett és Kovács Dániel Ambrus ezt a valakit, valamit képes a játszókkal közösen fel- és megmutatni úgy, hogy egyszerre érezzük ennek a valaminek, valakinek a fájó hiányát, karnyújtásnyi közelségét és egyben ennek a hiánynak a józanító ordítását is.

(2022. szeptember 20.)

Csatádi Gábor