…aminél már nincsen sötétebb. Áthatolhatatlan, reménytelen, kilátástalan. Ám mi van akkor, ha ez a foka a fénytelenségnek már olyan, mint maga a fáklyafény? Keszég László Thomas Bernhard A színházcsinálóját rendezte komor, piszkos sötét, kilátástalan komédiává a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínébe úgy, hogy abból a válságok és válságaink közepette mindannyiunknak egyre nagyobb adagokat kellene feltétlenül felírni. Fojtogatóan depresszív, a legbizarrabbul nevetséges, s mindezt olyan magas minőségben, töménységben, hogy az maga a lerombolhatatlan remény. Mostanság pedig különösen!

Komor félhomállyal világított, barnás, koszos fehér uralkodik abban a fogadói táncteremben, amelyben asztalok és székek zsúfoltsága rejti el a terem közepén álló pódiumot (díszlet, jelmez: Bozóki Mara),  ahova Bruscon, a színházcsináló (Görög László) érkezik a saját négytagú, a családját kitevő „színtársulatával”.  A felülről megvilágított, talán A revizorban játszó trófeák a falakon olyanok, mint épp a hálójuk vezérszálán leereszkedni készülő óriáspókok.

©Éder Vera

Brusconból dől a kilátástalanság, a lekicsinylés, a depresszív finnyázás, de oly kimeríthetetlen belső lendülettel, gördülékenységgel, hogy az pillanatok alatt élni akarásra sarkall Brusconnal és az általa reménytelenül sötétre festett világgal szemben.

Görög László Brusconja sétapálcájával kezében, ballonkabátosan ténfereg ebben az utzbach-i táncteremben, árad belőle a keserűség, a saját nagyságát csak önmaga által magasztaló fennhéjázás, amelynek fényében minden és mindenki végtelenül szánalmassá, jelentéktelenné, hiábavalóvá lesz, és persze legfőképpen saját maga, bármennyire is nem  tűnik fel ez pont őneki. Mi is a Kocsmárossal (Kokics Péter) egyszerre szédülünk, részegedünk meg Bruscon végeérhetetlen, egész előadást be- és kitöltő, mindent kárhoztató, leszóló, csak önmaga nagyságát erősítő monológjától.

Kokics Péter Kocsmárosa velünk, helyettünk, értünk grimaszol, válaszol kurtán, tőmondatokkal, vág pofákat. Hihetetlen minimalizmussal követi le ezt a monológot minden pillanatában, rezdülésében az alázat és a tehetség egymástól elválaszthatatlan maximalizmusával, úgy, hogy  Bruscon minden rezdülése általa, vele együtt nagyítódik fel az utzbach-i kocsma tánctermén keresztül a mindenséget betöltő negatív szólavinává. Olyanná, amelytől egyszerre vágunk eret magunkon, és mégis látjuk a világ teljes sötétbe borulásában ugyanezt az atomjaiban is kilátástalan világot bizakodásra okot adónak.

©Éder Vera

Azaz: minden gyenge tehetségű, mai „jaj, holnap mind meghalunk” pánikhangulat-felelősnek érdemes lenne Thomas Bernhardhoz szaladni fejtágító leckéket venni, és Görög László Brusconjához, illetve Kokics Péter Kocsmárosához szaladni Miskolcra, hogy az értelmetlen, önigazolás aládúcolásához szolgáló kesergés kútsötét tónusát, és a mindezt hallgatni, befogadni és a szavak nélkül is a legpontosabb reakciókkal kommentálni képes kvalitásokat tisztességesen eltanulhassa.

Bruscon „A történelem kereke” c. drámáját szeretné e táncteremben bemutatni, ahol persze szinte minden összeesküszik ellene, leginkább a darabot bemutató színtársulat, saját családtagajainak játszani nem tudása, legalább is Bruscon szerint.   Sarah (Rusznák Adrienn, akit Bruscon lépten-nyomon leszól, megaláz, mert olyan tehetetlen, hasznavehetetlen a színpadon, mint anyja, az ő felesége, Brusconné (Máhr Ági). Rusznák Adrienn Saráh-ja kekizöld egyrészesében maga a szelíden félszeg, apja rezdüléseit maximálisan leső, szolgalelkű megalkuvás. Őt nézve gondolkodás nélkül megértjük, hogy a despotáknak vagy feltétel nélkül megadjuk magunkat, vagy inkább nem is létezünk.

©Éder Vera

Persze Buscon szemében saját fia, Ferucció (Farkas Sándor) sem érdemes többre. Farkas Sándor málészájúnak ható, ám a gondolatai rejtekéből mindenről annál pontosabb, sarkalatosabb véleményt formáló és azt az arcjátékával kommunikáló Ferucciója igazi ellenpontja,  teszetoszaságával is harsány kidomborítója a Bruscon-féle önelégült pojácaságnak.

Ahogy Mészöly Anna a Kocsmáros lányaként szódásüveg vastagságú szemüvegével körül söprögeti  Brusconékat, a falaknál torpanva csak meg, mint akadálynak ütközött, és ott elakadó lendkerekes kisautó, az az abszurd groteszknek egy oly magas minőségű eszenciája, amely akár önmagában is visszaadni képes ezt az abszolút sötétséget.

A sötétséget, amely Bruscon rendezői koncepciójában az igazi, végső fortissimót adná, már ha a tűzoltóparancsnok engedélyezi a vészvilágítás kikapcsolását. De mit ér az, ha egy efféle engedélyt megkapunk, és a teljes  tökély és a sötét, a rendezésünk elől elhárul minden akadály, ha az előadáson a közönség egy tűzeset miatt az utolsó nézőig elhagyja az előadást, amelyért annyit, de annyit szónokolt magának, családjának, a Kocsmároséknak és nekünk Bruscon? Mindez mit ér, ha nem csak a magunk rendezte, uralta, uralni akart világon, hanem azon kívül is abszolút sötét lesz?

©Éder Vera

Keszég László rendezésében először is ez az abszolút sötét, igazi Bruscon-táncmulatság lesz, ahol Bruscon színházcsinálója adja a nagyon pikáns, unikális alapütemet, és mindenki más tökéletesen visszatükrözi ezt, úgy, hogy mindeközben a maga ütemében táncol ehhez. Zseniálisan komor, és komorságában zseniális ez a tánc. Annyira abszolút sötét, hogy az már fáklyafénnyi reményt adó. Persze csak ínyenceknek és a színházban – még ha a következő hónapokban esetleg fűtetlenek is lesznek – a fogódzót megtalálóknak, nyilván.

(2022. október 19. Miskolc)

Csatádi Gábor

©Éder Vera