"Már jó, ha látsz egy nagy, hóval borított pusztaságban egy piros pontot, és nem kerülöd el..."

Október 13-án mutatták be Jevgenyij Griskovec Tél c. darabját Dankó István rendezésében a Katona József Színház Sufnijában. Vele és az előadás Hópelyhével, Tóth Zsófiával és Első katonájával, Béres Bencével beszélgettünk a semmiről, az ahhoz való viszonyunkról, a tudatos butításról, a háborúban kiadott parancsokról, gyermeki kíváncsiságról, a mindennapjainkban megélhető és megtehető cselekvésről, a szolidaritás egészen szűk körben kezdődő hatásairól és a másik mellett elmenni nem tudás belső parancsáról…

A semmiről melyikőtöknek mi jut elsőre eszébe?

Zsófi: A semmiről ugyanannyira a minden is. Egy pillanatig sem nyomaszt a semmi, már nem.

Bence: Azt hiszem, engem sem. Hisz a meditációs technikáknak is az a lényege, hogy egészen a semmi ürességéig, ennek érzéséig tudj eljutni, nem?

…tele van gyermeki kíváncsisággal, próbálja megérteni, hogy mi, miért történik körülötte. Mit keres ez a két ember ott, ahol a madár se jár? A darab közben lányból nővé válik valahol szerintem, és akarva, akaratlanul, de szeretne segíteni ennek a két hóban rekedt embernek.

…bármiféle teremtés is a semmiből, a káoszból indul…

István: A nulla állapota. Engem viszont nyomaszt a semmi. Most, jelen korunkban megkérdezni, hogy mi az a semmi, az egyfajta reflektálás is arra az érzésre, amiben élünk. Hisz ma az a cél, hogy ne legyen semmi. Semmi gondolat, semmi érzés, csak cselekvés és végrehajtás! Számomra a semmi a tudatos butítást jelenti most.
©Horváth Máté

A Télben hogyan történik ez a semmi?

István: Színházi szempontból eleve, már önmagában is izgalmas az, hogy baromi hideg tél van éppen, és nincs ott semmi, abszolút semmi, csak ez a két katona. Aztán ebből a semmiből fejlődik ki az előadás. Nem is az a fontos, hogy konfliktus árán vagy konfliktus nélkül, hanem az, hogy ez a két ember szép lassan elkezd beszélgetni egymással. Elkezdik figyelni egymás érzéseit, gondolatait, hisz egy idő után szinte elfogynak közöttük a témák, és már csak arról beszélgetnek, hogy teljesen hiábavaló volt az egész. Ez a Tél a hiábavalóság színdarabja, szerintem.

Bence: Számomra talán a legszebb vetülete ennek a szövegnek az, ahogy megmutatkozik benne a hétköznapi ember világa, reakciója, cselekvése ahhoz képest, amit számára egy parancsban, felsőbb utasításban más, mások kijelölnek. A fejünk felett zajló világ makrokozmosza és a mindannyiunk személyes mikrokozmosza közötti feszültség nagyon szépen tetten érhető itt.

István: Nem a világmegváltó színdarabot visszük most itt színre. Nem a bevett, megszokott módon reagál a történésekre ez a darab, sokkal inkább asszociatív színház ez. Bízunk a nézők fantáziájában, és ezért sokszor ahelyett, hogy kimondanánk, néven neveznénk azt a valamit, reméljük, hogy a nézőknek maguktól is eszébe jut… Persze, így lehet, hogy leragadnak egy gondolatnál, és közben véget ér az előadás, de legalább sikerült elérni, hogy gondolkodjanak.

„Arra jutottam, hogy az a problémám, hogy…” És a másik ugyanígy, és lehet, hogy rájönnénk, sok nehézségünk, problémánk a gyökerét tekintve azonos. Ilyen módon kommunikálhatnánk arról a problémakörről, és nem elkülönülve, magunkba zárkózva akarnánk megküzdeni vele.

Bence említette, hogy neki az az igazán szép, megkapó a darabban, ami a „hétköznapi ember világában” történik, mi az, ami a Hópelyhecskében zajlik?

Zsófi: Hópelyhecske karaktere mellett sok kis szerep van még a darabban, amit párhuzamosan csinálok. Igyekeztünk, hogy ezek a villanásszerű karakterek többet is tudjanak jelenteni, mint az adott pillanatban épp megmutatott szerep. Hópelyhecskére visszatérve: tele van gyermeki kíváncsisággal, próbálja megérteni, hogy mi, miért történik körülötte. Mit keres ez a két ember ott, ahol a madár se jár? A darab közben lányból nővé válik valahol szerintem, és akarva, akaratlanul, de szeretne segíteni ennek a két hóban rekedt embernek ( úgy, ahogy ő azt a legjobbnak látja).

István: A próbák alatt pont ezt a gyermeki kíváncsiságot, nyitottságot kerestük. Itt ez a két katona, akiknek a kezébe adnak egy gyújtóbombát, hogy adott jelre robbantsanak fel vele egy objektumot. Ám ők azt sem tudják, hogy ez egy gyakorlat csupán, vagy egy teljesen éles harci cselekmény. Ezzel indul az előadás. És várnak… Ám egy óra tíz perc alatt az emberi test megszűnik egy adott hőmérséklet alatt létezni. A szerző szerintem ebben a darabjában a hiábavalósággal foglalkozott. Feladatot adnak két embernek, ám azt, hogy ennek a feladatnak mi az oka, célja, azt nem mondják meg nekik.
©Horváth Máté

Lehet, hogy az maga a „vilámegváltás”, a hiábavalóság ellenszere, ha az egyén azzal foglalkozik igazán, ami az ő szintjén, az ő mikrokozmoszában van?

István: Ha mindenki csak a maga kicsi dolgaival foglalkozna, akkor lehet, hogy egyszer csak konszenzusra jutnánk! „Arra jutottam, hogy az a problémám, hogy…” És a másik ugyanígy, és lehet, hogy rájönnénk, sok nehézségünk, problémánk a gyökerét tekintve azonos. Ilyen módon kommunikálhatnánk arról a problémakörről, és nem elkülönülve, magunkba zárkózva akarnánk megküzdeni vele.

Bence: Ha nem is megváltás, de jó irány, hasznos megoldás lehetne… Az elmúlt hónapokban nagyon nyomasztottak a globális problémák, de egyszerűen meg kell értenünk, hogy vannak dolgok, amelyekre egész egyszerűen nincs hatásunk. Arra nem igazán van ráhatásom, hogy mit csinál Vlagyimir Putyin, de arra, hogy ki van-e dobva a szemét a lépcsőházamban, arra igenis van!

Nem a világmegváltó színdarabot visszük most itt színre. Nem a bevett, megszokott módon reagál a történésekre ez a darab, sokkal inkább asszociatív színház ez. Bízunk a nézők fantáziájában, és ezért sokszor ahelyett, hogy kimondanánk, néven neveznénk azt a valamit, reméljük, hogy a nézőknek maguktól is eszébe jut…

Zsófi: Egyfelől tényleg ártalmas olyan dolgokon szoronganom, amire nincs ráhatásom, másfelől viszont nem csak olyan ügyekkel hasznos foglalkoznom, amelyek személyesen érintenek. Fontos másokért kiállnom, mert nem tudhatom, hogy a másik ügye mikor lesz már rám is hatással.