A játék valósága

…az olyan, ami csak akkor  sejlik ki és lesz nyilvánvalóvá, ha teljes lényünkkel beleveszünk, belefeledkezünk a játékba. És ilyenkor jóval többet és mélyebben megismerhetünk magunkból, mint máskor. A Botos Éva-Mohácsi István-Ivanics Tamás és Andrusko Marcella által írt Játszóházat Botos Éva rendezte az Átrium, a Mentőcsónak Egység és a Terminál Workhouse közös előadásaként a Jurányi Házban igazi ereszd el a hajamat, önfeledten is komoly, komolyságában viszont vérfagyasztóan keményen igaz játékká, amelyben az is kiderül, amit nem szeretnénk igazán kiteregetni, megmutatni magunkról, magunkból.

A 123-as terem játéktere elgördíthető, leddel világított rácselemekkel, angyalszárny formájú páros gumimatraccal és felfújható kislabdák tömkelegével van tele: hamisítatlan játszóház hangulat (látvány: Márkus Sándor). Mint nagyra nőtt gyerekek ülünk a játékokat nézve, és nem tudjuk, hogy mi is játszhatunk-e, vagy csak velünk játszanak majd, ahogy a leddel megszelídített gördíthető rács-panelekről sem tudjuk eldönteni, hogy játékelemek pusztán, vagy fenyegető elzártságot, bezártságot jelentenek. Vagy épp egyszerre mindkettőt.

És pont ez a kettőség az, ami a Játszóházban szerencsésen, igazán tehetségesen összevegyül, egymásba mosódik. Hiszen minden játék, játszottság: elmerülés, feloldódás abban és ahogy játszunk. Botos Éva  mesterien, jó arányérzékkel, páratlan ügyességgel megtalált ritmusban váltja, olvasztja egybe, csúsztatja össze a szülők és a gyerekeik világát, hogy egészen zsigeri módon megértsük, megéljük: e kettő egy és ugyanaz.

András (Ivanics Tamás) és Adrien (Andrusko Marcella), egy apuka és anyuka összeszaladnak egy játszóház várótermében, ahol mindketten saját gyerkőcükre, Benire (Ivanics Tamás) és Dorkára (Andrusko Marcella) várnak. Két idegen, akik mégis teljesen ismerősek egymás számára, holott nem is tudnak erről. Mindketten szorgalmas igyekezettel merülnének el jól bejáratott, saját falazatként is szolgáló gépies cselekvéseikben, hisz addig sem kell a másikkal kommunikálni – még akkor sem, ha láthatólag erre várnának, vágynának leginkább. Helyette András a telefonjába, Adrien a nyújtógyakorlataiba merül.

Kettejük játékából már itt kezdjük érezni, hogy talán nem is ők az igazi felnőttek, holott felnőttkorban lévő szülők. Gyermetegen átlátszó viselkedéssel tettetik, hogy zavarban vannak, kínosan próbálják leplezni egymás iránti érdeklődésüket. Hisz a felnőttkor szocializációja, avagy amit annak neveznek,  tökéletesen megtanít alakítani az érdektelent, a távolságtartást, hisz a fals pótcselekvések mesteri játszmázásait felnőttkorunkra oly hibátlanul elsajátítjuk, magunkba szívjuk, mint a sivatag homokja a vizet.

Egy- egy mozdulat, hangsúlyváltás, és máris Andrásból és Adriból Beni és Dorka lesz. Szemvillanás tört része alatt válik Ivanics Tamásból és Andrusko Marcellából a játszóházban egymásra talált két kisgyerek, akik persze minden játékukban, dialógusukban a felnőttek világát játsszák el egy-egy szerepjátékukban.

Belefeledkezés és önfeledtség – oly tehetséges, ösztönös erővel és felszabadultan alakított figurákat játszanak elénk ők ketten, hogy szemünk előtt szűnik meg a szülő és gyermeke közti határ. Megszűnik a határ, és egyben feltárul egy család nem is akármilyen traumája, amelytől aztán se köpni, se nyelni nem tudunk. Egy olyan trauma, amelyet talán valóban csak szerepjátékkal lehet felszínre hozni, ahogy Beni és Dorka, illetve Dorka képzelt kistesója, egy Jézusnak nevezett, rózsaszín plüssmackó tudja.

Közben párhuzamosan, éles, ám annál észrevehetetlenebb váltások révén András és Adri próbálkozik nyitni, őszintén egymás felé fordulni. Ivanics Tamás karakán, érzőszívű rendőrözvegye és Andrusko Marcella magába zárkózó, szégyenérzetével viaskodó, ölelésre, szeretetre, szerelemre vágyó Adrienje már közel sem képesek olyan feszengéstől mentesen, őszinte nyíltsággal egymás mellett, együtt, egymással létezni, mint a gyerekeik.

Hiába vágynak szavak nélkül is tökéletesen kitapintható módon mindketten erre. A traumák, amelyeket hordanak, hordozunk valamennyien, nem engedik ezt meg. Ezeket már csak eljátszani tudjuk. Olykor azt érezni, hogy ennek a két színésznek a gyerekkarakter sokkal inkább testhezálló ebben az előadásban, mint a két felnőtt szerep – ízig-vérig gyerekek, és hihetetlenül jól is áll ez nekik.

Eljátszani, kijátszani. Ez az, amit ez a Botos Éva rendezte Játszóház nagyon tud. Nagyon elemi, tehetséges, komoly erővel tud. Olyannal, melyből előbb értünk, és mélyebben értünk meg mindent a másikból, magunkból, mint szavakból, jól szocializált társadalmi érintkezésekből. Ez a Játszóház a játszás végtelenül komolyan vett voltával mutat meg legtöbbet arról, ami minden színház lényege, létének alapja: eljátszani, kijátszani magunkat és magunkból mindazt, amit egyébként másképp talán nem is tudnánk. Játék ez a javából, a színház legjavából. Keresetlen őszinteséggel, hogy érthető legyen az, amit nagy komolyan és sokszor joggal véres és kegyetlen valóságnak szoktak, szoktunk hívni.

(2022. november 18.)

Csatádi Gábor