…megtéveszthet minket néha, főleg ha nem a színház közegében szocializálódtunk. Már csak ezért sem érdemes úri, polgári hóbortnak tartanunk a színházat, mert rajta keresztül nemcsak magunkat, hanem a ránk telepedő nagyjainkat is könnyebb megértenünk. Tadeusz Słobodzianek A zseni c. művét Ascher Tamás rendezte töményen is kvaterkázó, ráérősségében is feszes, igazi ínyenc előadássá a Kamrában, amelyben minden szakmai bennfentesség ellenére is lépten-nyomon magunkra ismerhetünk, történelmi tényektől, párhuzamoktól függetlenül is.

Pedig ennek a Słobodzianek-darabnak nincsenek időben nagy intervallumokat átfogó távlatai, egyetlen éjszaka néhány óráját, ha nem épp csak nyolcvanöt percét teríti elénk 1937. december tizennyolcadikájáról. Cselesen megírt fiktív darab egy talán létre sem jött találkozásról Sztálin (Fekete Ernő) és Sztanyiszlavszkíj (Máté Gábor) között.

©Szokodi Bea

Lehet, hogy a találkozó csak az írói képzelet terméke, ám a szereplők közti minden más történés történelmi tény. Egy letisztultan elegáns, egyik sarkában, akár egy ravatal, egész virágdzsungellel borított  diktátori dolgozószoba (díszlet: Kehll Zsolt), amelyben aztán lezajlik egy – ízlésesen, jó szemmel és arányokkal, a részleteiben igazán virágot bontani tudó rendezés által megmutatott – éjszakai szeánsz arról, ahogyan a nagy és még nagyobb emberek egészen „kisemberi” módon intézik a kultúrpolitika sorsdöntő dolgait. Az akkoriakat, és talán a maiakat is.

Fekete Ernő Sztálinja kimért méltóságteljességgel szignózza a kivégzési okmányokat, miközben Poszkrjobiscsev (Kocsis Gergely), a titkára gépiesen darálja neki a vezér születésnapjára küldött üdvözlő táviratok szövegét. Ebben a gépies darálásban és a későbbi szolgálattevésekben egészen sajátosan vegyül össze a szolgalelkű, hajbókoló kiszolgálni akarás igyekezete és a lesajnáló megvetés Sztálin iránt, ahogy csak egy beosztott képes lenézni, a háta mögött lekezelni a felettesét.

©Szokodi Bea

Ennek a rendezésnek külön igazi szépsége, hogy a gesztusok, félmondatok, elharapott szótagok egész arzenálja sorakozik fel, és igy ebben a majd másfél órában a szavak nélküli kommunikációból mérhetetlenül többet tudunk meg a hatalom és a hatalomhoz viszonyulás természetéről, mint több tíz oldalnyi párbeszédből. Az Ascher Tamás rendezéseire jellemző élesszemű megszállottság igazi, szemet, rekeszizmot és intellektust elbűvölő, megtornáztató darabja ez A zseni.

Fekete Ernő Sztálinja a kultúrával művészien kíván bánni, ezért éjnek idején magához hívatja Sztanyiszlavszkíjt (Máté Gábor) és Kerzsencevet (Elek Ferenc), a színházi kritikusok tótumfaktumát, aki Mejerhold színházi rendezőről és teoretikusról hol mennyekig emelőt, hol pedig teljesen megsemmisítőt ír – Mejerhold munkássága Sztálinnak is szúrja a szemét.  És ő végre irányt akar szabni az akkori szovjet színházi kultúrpolitikában. És persze az ambíciói is vezették a darab szerint: tanulni akart a nagy, orosz színházcsinálótól. Fekete Ernő Sztálinjának és Máté Gábor  Sztanyiszlavszkíjának szép, bár korántsem egyenrangú „labdajátéka” tulajdonképpen A zseni igazi gyöngyszeme.

©Szokodi Bea

Máté Gábor Sztanyiszlavszkija elegánsan konzervatív, egérszürke öltönyében, kerek szemüvegével maga az úriemberség egy olyan irodában, ahol elvileg a dolgozó nép proletár erkölcsének triumfánsa diktálná mindazt, ami szöges ellentéte ennek a Sztanyiszlavszkíj által képviselt polgári értékrendnek. Minimális, a másik emberi és nem diktátori mivoltának járó tisztelet és a prűd fanyalgás Máté Gábor művésze, amely egy pillanat alatt őszinte, odaforduló kedélyességbe csap át, amint helyzetgyakorlatok során át elkezdi oktatni a számára korántsem olyan nagy Sztálint.

A színházpedagógus megszállottsága csillog Sztanyiszlavszkíjának szemében, a lelkesedés, amelyben minden hatalmi alá és fölé rendeltsége valami szent, bizsergető és inspiráló mester-tanítvány viszonnyá lényegül át. Olyanná, amelyben a jó színészből zseniális színész, vagy ha tetszik: diktátor válhat.

©Szokodi Bea

És Fekete Ernő Sztálinjára átragad ez a lelkesedés, nem kell neki kétszer mondani, hogy mi  és miért úgy történik a gyakorlatok során – a méltóságteljes, pipájával kezében járkáló, agilis öregúr és a kíváncsi gyerek együtt lesi, issza Sztanyiszlavszkíj szavait. Messze kerülve a „hol van a színészünk?” pökhendien pojáca politikusi fennhéjázásaitól. Sztálinja egyszerre művelten értő, a másikra figyelni akaró emberré válik, és már nem a mindent egykézben tartók megszállottjainak érzékeny, jól felépített és adagolt diktátora – már-már ha nem is Sztálint, de Fekete Ernőt szeretjük érte, megérdemelten és joggal.

Ám Sztanyiszlavszkíj és Sztálin mesteri adogatásai között Elek Ferenc Kerzsencevje – akit csak kurvancevként említ magát elszólva Sztálin –  a felfelé nyal, lefelé tapos, egy ülep nyalásért pincsikutya módjára lihegni kész tollnok alattvalót alakítja  remekbe szabottan. Úgy kell az ő játéka Sztálin és Sztanyiszlavszkíj közé, mint egy falat kenyér. Kerzsencevje a minden diktatúrák szolgalelkű elvtelenjeinek színpompás, részleteiben igazán gazdag díszpéldánya – játéka igazi kontraszt teremtés. Megérteni belőle: diktatúra csakis akkor van, ha csicskák is vannak, lesznek hozzá.

©Szokodi Bea

Sztanyiszlavszkíj zseni, és nem csupán Mejerholdhoz vagy Sztálinhoz képest, és nem is azért, mert egy kultúrpolitika annak  kiáltotta ki, hanem az emberségéért, humánumáért – talán legfőképp azért. Meglátni a diktátorban a tanítható gyereket, illetve diktátorként meglátni a művészt, akitől tanulni lehet, ez az, ami a középszerű diktátoroknak: az igazi botcsinálta senkiháziknak a „dramaturgiájából” mindig is hiányozni fog.  Tadeusz Słobodzianak és Spiró György  tőle megszokott, frappánsan keserédes fordításának, illetve Ascher Tamás megszállottan igényes rendezésének köszönhetően a Kamrában még fellelhető.

(2022. október 14.)

Csatádi Gábor