Hol az igazi kakasunk?

…nem feltétlenül a szemétdombon vagy a baromfiudvarban, hisz az életünk nyilvános és privát terei épp oly mindenki által ismertek és nyilvánvalók, mint az előbbiek, még akkor is, ha azokat jól álcázzuk valami egészen másnak. Henrik Ibsen Hedda Gablerét Székely Kriszta rendezte a Katona József Színház nagyszínpadára egyszerre északian kimért és délieket is pironkodtató szangvinikus szenvedéllyel – az önmagunkba zártságunkból kitörni képtelen lényünkről egészen közeli, hátborzongatásig nagyított, tűpontos portrét teremtve.

Egyetlen  szürkés-zöldes falú, egérszürke padlószőnyeggel borított nappali a világ, kényelmesen ormótlan kanapéjával, és egyben Tesmanék nagy, tekintélyes méretű házának nappalija a Katona játéktere (díszlet: Balázs Juli). Olyan, amelyben minden szereplő mindig jelen van, ha épp nem játszik, akkor a szépen festett szürkés-zöldes fal mentén, szoborrá merevedve vár. Várja azt, ami az ő sorsa, jelenete, végzete lesz majd.

Mert Székely Kriszta Hedda Gablerében mindenki egyformán „főszereplő”, még akkor is, ha a főszereplőségük egymástól eltérő fajsúlyossággal is van jelen. Úgy szól minden itt Heddáról, hogy közben és egész nagyban mindenki másról is épp ennyire szól. Avagy olyan ez, mint egy üvegburán keresztül szemlélni az életet, és nemcsak egy zsákutcáiban folyton idegesen fel-alá rohangáló, egyre elkeseredettebb, falhoz szorítottabb felnőtt nő életét, hanem benne, rajta keresztül és vele együtt a magunkét és mindannyiunkét.

Jordán Adél Hedda Gablere terrakotta vörös felsőjében az egyetlen tüzes „szín” ebben a térben, ahol mindenki a magának jól kigondolt életterében szeretne élni. A kigondoltban, az előre lezongorázottban, abban, amelyre minden nagyot álmodás híján bekalibrálta magát. Csak valamiképp egyikőjük sem érzi magát jól ebben a saját maga számára előre megálmodott, megtervezett életben.

Hedda feszeng, küszködik, szűköl ebben az álkomfortosságban a leginkább. Rajta látni, hogy minden polgári konvenciót áthágva, lábbal tiporva tágítaná ennek a társadalmi elvárás börtönnek a saját maga számára kijelölt határait.

Ki is Hedda Tesman? Ki az a nő, aki nem azzal és nem úgy él – Jürgen Tesmannal (Bányai Kelemen Barna), ahogy és akivel élni szeretne? Egyáltalán mit is szeretne, hisz azt nagyon is érezni, hogy egyszerre menekülne el, de kapaszkodna is tíz körömmel ehhez a lehetetlenül tarthatatlan, mégis menedékként és pajzsként használt életéhez. Ehhez, ahol elfojtás elfojtást, meg nem élt szenvedély meg nem élt szenvedélyt ér.

Ahol az egyetlen, de talán teljességgel abban sem a kiteljesedést megélő szerelmi viszonyát Ejlert Lövborggal (Mészáros Béla) eldobja egy másik, egzisztenciálisan jobb távlatot sejtető kapcsolat miatt Jörgen Tesmannal. Jordán Adél Heddája az idegtépő kétségbeesésig, a végletekig magára kényszerített érzelmekig rója, rója  fel és alá az útját, amire csak egy ketrecbe zárt állat képes – még akkor is, ha ez a ketrec önmagának állított ketrec.

Jordán Adél ebben a karakterben egészen pontosan bejárja ezt az utat, bár azt hiszem,  ha az alakítás a maga jól belakott komfortzónájából még bátrabban kilépne – félig ez azért már most is egészen jól sikerült -, az Heddájának és Jordán Adélnak is még felszabadítóbb kétségbeesést okozna Gabler tábornok lányaként e rendezésben. Székely Kriszta mellett ez szinte észrevétlenül szokott sikerülni a játszóknak, hisz ő a komfortzónákból való kiemelésnek egészen tehetséges rendezője hazánkban.

Ám a komfortzónák igazi mekkája ez a darab, hisz az itt úgy kell mindenkinek, mint a levegő oxigénje: mi sem érzékelteti ezt jobban, mint a jelenetváltások közötti bakelitlemez recsegés hangja – sercegünk, kattogunk, várjuk, hogy valami új, gyökeresen más lép az életünkbe, avagy mi lépünk másként ebben az éltben, ám a magunk teremtette, komfortos megszokás-burokból nem tudunk, s nem is akarunk kilépni.

Tökéletes mintázata ennek a kilépni nem tudásnak, nem akarásnak Kiss Eszter Julle nénije, ki Jürgen nagynénjeként oly intezíven, a magától érthetőség evidenciájával erölteti, húzza, vonja Jürgenén kersztül a Tesman-házra a babusgatás, széltől óvás, és egyben a mindenről véleményem van, ezért mindenbe bele is szólok  sötétszürke, ősöreg kardigánját, hogy attól tényleg nem kapni levegőt. Max. a mindig is megszokottat, azt a pórszagúan recsegőt.

Bányai-Kelemen Barna Jürgen Tesmanként fiatalos hévvel, tettre készen játssza azt a fiatal tudós- és oktatójelöltet, aki a saját nagyravágyásához és kutatni vágyásához képest nem tud annyira senkihez és semmihez sem kötődni. Házassága Heddával  csak amolyan ez is megvan, ki is lehet pipálni kategória. Mintha éveket fiatalodna ebben a szerepben, hogy elhiggyük – és így kétség sem fér hozzá, hogy elhisszük neki ezt a roppant igyekvő, együgyű és EQ-szegény Jürgen Tesmant.

Ahogy értjük, éljük Mészáros Béla Ejlert Lövborgjának alkoholizmusa elől menekülő megszállottságát, Hedda iránti szerelmét, amely ugyanolyan reményvesztett, Hedda-komplexusokkal terhelt és kilátástalan most is, mint egykoron. És ebből a „gödörből” még Mentes Júlia Thiája sem képes kirángatni, aki oly állhatatosan, a felnőtt, érett Thia és a gyermekien a szerelmi érzéseinek eufóriáiba kapaszkodó Thia között jár fel és alá, hogy ezáltal Thiája méltóan erős, érett másik fókuszává lesz ennek a Hedda Gabler „ellipszisnek”.

Ennek, ahol Hedda mindig a tábornok apja képét tűzi hol a mikrofonállványra – amely mikrofonba mintegy belső hangja kihangosításaként a többiek felé, vagy épp mások számára elzárt monológjaiként beszél -, avagy épp a nappali hátsó falára tűzi, az egyetlen számára elfogadott „kakas” képét, akit senki, semmi nem képes überelni. És akihez, ha már más nem, hát ő maga szeretne felnőni. Szeretne, de képtelen. Csak az apja után maradt fegyver kakasával játszik, előbb-utóbb végzetesen.

Mert ebben a Hedda Gabler-olvasatban a belső kakasságunk, jó értelemben vett karakán vezérlő szellemünket, tartásunkat jelentő kakas-karakterünk kétségbeesett keresése zajlik. És reméljük, hogy nemcsak a játszók, hanem az előadás nézőiként mi is elkezdjük magunkban a magunk „kakasát” keresni, mert nélküle tényleg baromfiudvar és szemétdomb lesz csupán  az életünk.

(2022. október 15.)

Csatádi Gábor