Advent, vagy amit akartok…

november 28., hétfő  Fröhlich Kristóf

A forgalomirányító az ablakra lehelt, és bütykös kezével elrontotta a jégvirágokat.Már világosodott. A vágánydaru bizonytalanul himbálózott a rakodás felett. Nagy gémjébe belekapott a szél, és füttyögve próbálgatta az erejét. Zúzmara és törött jégcsapok hullottak a kötözők nyakába. Méteres hóban fuldokoltak a gépek, a mozdonyok valóságos tűzokádó sárkánnyá változtak, de hiába. A nagy acélóriás csak rángatózott két fehér dombocska között. Kerekei surrogva, sebes forgásba kezdtek, aztán feszítés nélkül megnyugodtak. A kötözők jeges vasak alá túrtak, nagy gépdarabokkal bajmolódtak, néha fönt akadtak a drótkötélen, és a hidegtől köhögtek, makogtak, mint a majmok. Amikor helyet változtatott a daru, a tűzhöz szaladtak. Az égő szenet bámulták és a lila lángokba borult acélkosarat. A szemükből kicsi, makacs könnyet facsart a fény, s amíg lecsordult, tükrözte a pipacskokszokat.A törőmű lánca újra nyikorogni kezdett, lassan magasba emelték a hatalmas vasgolyót. Aztán felnyílott az ajtaja, és a munkások bedobálták az acélhulladékot. A daru gémje megmozdult, és a kötözők otthagyták a vörös tüzeket a hóban. Hamarosan nagy zuhanás rázta meg a fagyott földet, hallatszott a szertefröccsenő acél éles csattanása a védőlemezeken. A síneken túl havas küllőivel megcsúszott egy törött fogaskerék. A forgalomirányító rosszkedvűen nézte a siető csoportvezetőket, akik brigádtól brigádig gázoltak a hóban. Szavuk nyomán néhány pillanatra megállt a munka, a kötözők széles mozdulatokkal magyarázkodtak, aztán dolgoztak tovább. A váltásoknak nyoma sem volt. A vonatok elakadtak, a telefonösszeköttetés megszakadt. A szél felszaggatta a Duna jegét, alattomos, mohó örvényeket takart a hó. Nem mertek elindulni se Apostagról, se Vecséről. A tél elején két fiú már beleveszett, azóta nem bíztak a jégben. Csak az ófaluból vergődött be néhány ember gyalogosan.Többször kopogtak az ajtón. A küldöncök híreket hoztak, kemény parancsokat a meleg irodákból. „Mindenki maradjon a helyén!” „Ki kell tartani!” „Nem lehet lassítani az építkezést.”

„Az öntudatos dolgozóktól hősi helytállást vár a vezetőség.” Bődör Gyula, a forgalomirányító, hátra sem fordult, hagyta, hadd okosodjon ki az öreg Piriti egyedül, ha tud.Később, amikor megfordult, Piriti már egy új lapot vonalazott a vágányhelyzetnek. A dátumot is felírta, aztán meghúzkodta keresztbe is.A forgalomirányító visszasüppedt savószagú irodájába. Szomorúan a kályha mellé kuporodott, és beleharapott maradék kenyerébe. Rosszkedvűen rágcsált, ízetlennek találta a sajtot, és úgy érezte, hogy savanykás a kenyér. Jó szagú, mély alvás küszöbéről rángatták vissza a valóságba. Szennyes hó, hideg, szabályos vonalú vasak közé, ahol minden egy bizonyos pályán mozog, s ha letér, akkor azonnal jegyzőkönyvezni kell. Itt mindig nyikorog valami, és olyan pontos időközökben zuhan a törőmű mélyére a vasgolyó, hogy megijeszti a lelket. Csak pár percet késne néha, és megnyugodna az ember. A mozdonyok, gyárak, az erőmű góliát kéményei nem pihennek meg soha. Makacs füstjükkel a felhőkig érnek, és sötét vonalakat húznak a Duna fölé. A gáz is szivárog, lustán a házakra, nagy halom szenekre ül, és megjelöli az erre bóklászó csákányos, lapátos embereket.Bődör Gyula jobban szerette a szénaszagot, a fenyők gyantás illatát és a sziklák, mohos, puha kövek között csobogó, csillogó hátú patakokat. Valamikor erdős akart lenni, de egyszer évekkel ezelőtt felszippantotta egy építkezés. Azóta nem bírt kikeveredni a félig kész épületek, a nyikorgó gépek, vasak, kémények és a salak savanyú szagú birodalmából. Igaz, hogy nem melegedett meg sehol, mindig továbbhajtotta valami nyugtalanság, a maradatlan, keresgélő emberek furcsa láza. Néhány év alatt az erdősséget ugyan elfelejtette, de egyetlen munkáját sem érezte véglegesnek. Könnyű szívvel váltogatta a szerszámokat. Legtovább talán a hatvanöt tonnás gőzdarunál volt kötöző. Ezt sem szerette meg, de jól lehetett keresni, a brigád rendes volt, és változatos, érdekes a munka.Egy évvel ezelőtt baleset érte. Megemelte magát, sérvet kapott. Ekkor gondolkodott el először. Nem mehetett vissza a daruhoz, más munkát sem vállalhatott. Idáig megszokta, hogy az erejével mindent legyűrt. Minden munkát elfogadott, és mindig a legjobban dolgozott. Most hirtelen csapdába került, nem tudott mihez kezdeni. Úgy érezte, hogy megverték, legyőzte az élet. Neki már nincs helye az élő, egészséges emberek között. De a Vasműben már számon tartották, mint jó, megbízható munkást, és nem hagyták magára. Tanfolyamra küldték, forgalomirányító lett. Örült, hogy segítettek rajta, de bántotta is, mert az élet törvénye olyan, hogy segíteni a gyengéken kell.Ahogy az idő haladt, megnyugodott. „Majd rendbe jövök, és segítek magamon. Majd kitalálok valamit. Ez csak ideiglenes” – gondolta.De most szomorúbb volt, mint máskor. Úgy érezte, hogy a nagy hófújások végleg betemették a reményeit. Az álmosságtól egészen ideges lett. Lenyelte az utolsó falatokat, aztán epésen kritizálni kezdte a parancsokat.– „Mindenki maradjon a helyén, hősi helytállás”, micsoda marhaság! Piriti bácsi, dobja a fenébe azt a papírt, megyünk haza!– Nem mehetünk el, Gyula, abból baj lesz.– Mit fél maga mindig, nem kell beganézni! Itt hagyjuk őket, és kész.– És mihez kezdünk, Gyula?

– Azon még ráérünk gondolkodni! Megélek, ha eszem.

Még dörmögött, de közben már magára rángatta a bundáját, fogta a forgalmi naplót, és elindult kifelé.Amikor térdig a hóba süppedt, csak akkor döbbent rá a valóságra. Nagy hangon tiltakozott a dupla műszak ellen, az öreget is lebeszélte, és közben pont az ellenkezőjét csinálta. Ösztönösen elindult fölvenni a vágányhelyzetet. – Ijedten megállt. Elgondolkodott. „Mi történt velem? Tavalyelőtt, amikor nem engedtek el az építők szabadságra, otthagytam őket, de elmentem. És most?” – A sérvére gondolt, és lassan megszűnt az illúziója. – Megvettek – mormogta maga elé, és lassan lépkedni kezdett a hóban. – Persze hogy megvettek, segítettek rajtam, most nem mehetek el. És ha akkor nem segítenek? Most… most nem tudom, mi lenne velem. Mihez is kezdenék?… Talán még kenyerem se lenne… Megtörtem… Megtörtem… – mondogatta, és észre sem vette, hogy vagonokat kerülget, melyeket föl kellene írni a kimutatásba.Nagyon szomorú lett, lépésről lépésre jobban megértette, hogy ő is belecsiszolódott a civilizáció furcsa és pontos gépezetébe. Fokozatosan megértette, hogy élete a végleges medrébe terelődött. Ettől megijedt, megállt, és gyanakodva körülnézett. Amikor a hatalmas vastraverzeket, gépóriásokat megpillantotta, akaratlanul is összehúzta magát. „Hát ez lesz az életem partja. Ezek határolják. Sínek, daru és mozdonyok. A törőmű nagy vasfalai, fölöttem kémények és a füst. Ezek foglalják keretbe. Ezek és az idő. Szabályosan: huszonnégy óra szolgálat, negyvennyolc óra szabad. Ezután mindig így lesz. Bejöttem a Vasmű kapuján, és egy év alatt megemésztettek a gépek, rozsdák meg a vasak.”Gondolatai tovább szőtték, alakítgatták a jövő képeit. De ő már megelégelte.– Most jó volna valami, egy kis meleg. Nem is meleg, valami más… Talán egy cigaretta – mondta hangosan, és megfordult. Visszabaktatott az irodába.Csizmájáról letopogta a havat, aztán Piritire nézett.</span
– Na, fölírtad? – szólalt meg az öreg.
– Nem.
– Hát?
– Piriti bácsi, adjon egy cigarettát.
– Cigarettát? De hiszen te nem dohányzol.
– Idáig nem, de most jólesne egy.
Piriti megkínálta, és ő maga is rágyújtott.
– Valami bajod van?
– Nem, csak elgondolkodtam.
Az öreg ránézett, aztán bólintott, mintha értené.
– Na, add ide, Gyula, azt a naplót, majd fölírom én.
– Hagyja csak, Piriti bácsi, már megyek – mondta Bődör Gyula, és újra elindult kifelé.
Most már megállt sorban a vagonoknál, írta a számokat, és melléje, hogy koksz vagy gép, vagy ami bent volt. Közben nézegette a vasutasokat, és sajnálta őket. Sajnálta, mert ezen a napon rossznak és feketének látta az egész világot. Nem jutott eszébe, hogy a vasutasok élete nemcsak szolgálatból áll.
Csak ment, bukdácsolva kerülgette a vagonokat, és rosszkedvét lassan agyonnyomta az ólmos, nehéz álmatlanság. Helyébe fásultság telepedett, és tompa fájások a lábaiba.
A vágányhelyzet után újabb kimutatásokat készített, előjelentéseket jegyzett, és rövid utasításokat vitt a vasutasoknak.
Délután, amíg eltévedt vagonok után járkált, befutottak az első vonatok. Megelevenedett a pályaudvar. Átcsoportosította a darukat, tárgyalt, jelentéseket küldött a központba.
Mire egy kis lélegzethez jutott, már este volt. Szikrák szálltak a mozdonyokból, vasutaslámpák imbolyogtak a sötét testű vagonok között, följebb reflektorok világítottak és a gyárakon vörös fénybe merevedett csillagok. Ilyen volt az este. Sok fény, sok kiabálás, dübörgő, morajló gépek, mozdonyfütty, és a hóban toporgó, csizmás emberek.
Bődör Gyula már nagyon fáradt volt. Jegyezgetés közben lecsukódott a szeme, és a rovatokon végigkente a tintát. De még nem lehetett aludni. Piriti újra és újra fölrázta, dörmögött, és cigarettával kínálta. Éjfél után már állva dolgoztak, mert ülve nem tudtak megbirkózni az álmossággal.
Legkínosabb a hajnal volt. Iszonyú erőfeszítésbe került minden összeadás és minden sor, amit leírtak. – Amikor felvették a vágányhelyzetet, kicsit felfrissültek. A szolgálatátadást még így is félóráig fogalmazták, mire valami kiderült belőle.
Nyolckor elindultak hazafelé. Piriti a vasútra, mert pusztaszabolcsi volt, Bődör Gyula pedig a munkásszállásra.
Jó meleg volt a szoba. Leült az ágy szélére, hogy lehúzza a csizmáját. Nem akart lejönni, beledagadt a lába. Kedvetlenül maga elé meredt, aztán a csizmájára. Ahogy így nézi, csak lecsukódott a szeme, és elaludt. Később álmában mozdult egyet, és lebukott az ágyról. Beverte az orrát, véres lett. Így feküdt órák hosszat. Délfelé talált rá a takarítónő. Kerülgette a söprűvel, aztán mérgesen átkiabált a másik szobába:
– Klári! Gyere át!
Fiatal lány nyitott be az ajtón. A söprűjét is hozta.
– Minek hívott?
– Nézd csak, részeg!
 

Bertha Bulcsu