Advent, vagy amit akartok…
december 5., hétfő Ertl Zsombor
Szív Ernőből karácsonyi ajándék lesz
Aznap úgy ébredt, mint aki megbolondult. Ült az ágyon, üveges szemmel meredt maga elé, és azt hitte nyomban szétpattan a feje. A decemberi éjszakából hajnalra márciusi enyheség lett. Dühösen megivott vagy négy bögre kávét, amitől úgy vert a szíve, mint a légkalapács. A gyomra viszont égni kezdett. Utálta a tejet. Megivott abból is egy kispohárral, csaknem visszaöklendezte. Magára kapkodta a ruháit, morgott, szitkozódott. Utálattal nézte az íróasztalát. Dolgozni kellene. Évvégi határidők vártak rá. Egy kockás papírlapról, melyet tegnap rakott ki a szoba legfeltűnőbb helyére négy tartozása meredt rá, határidős írások, tárcák, kritikák és novellák, melyek postázását becsületszóra ígérte a szerkesztőknek, s amiből, tudta, már semmi sem lesz.
Megint hazugságban marad.
Amikor ugyanazon időben két helyre kötelességünk elmenni, az a leghelyesebb, ha egy harmadikat választunk, azt a helyet, hová régóta vágyunk, legyen az egy kiskocsma, egy kiállítás, vagy csak egy különös utca, valahol a város másik részén, hol még lehet cserépbögréből inni a házibort. Szív Ernő következésképpen meg se próbálta, hogy a négy tartozás valamelyikét lerendezze. Vesszen az összes határidő. Nincs munka. Elég volt. Bemegy a városba és végigsétálja a napot, nem csinál semmit, csak bámészkodik, forralt bort fog inni, végiglazsálja ezt a márciusi decembert, mert ha az időjárásnak szabad szórakozni, és felborítani a világ természetes ügymenetét, akkor az embernek is jár a hétköznapi revolutió lehetősége.
Forradalom, gondolta eltökélten.
– Nincs munka!
Lázadás van, séta van, forralt bor van!
Vesszenek a szerkesztők és a szerkesztőségek!
Szív Ernő nem számított az őrült karácsonyi forgatagra.
Magyarországon ekkoriban az év legkritikusabb napjai a Karácsony előtti napok voltak. Az emberek hatalmas dobozokat cipeltek, kiabáltak és lökdösődtek, fogcsikorgatva számolgatták a pénzüket, összevesztek a halasnál, a fenyőárusnál és a leértékeléseknél. A játékboltok előtt sorok kígyóztak, és az áruházakban olyan tömeg volt, hogy minden percben elalélt valaki. A kávéházak tömve voltak, az éttermek tömve voltak, és a gyorsétkezők is tömve voltak. Karácsony előtt elviselhetetlenül sokan vagyunk a világon.
Szív Ernő meglátta a forgatagot, és szinte gyűlölt.
Szív Ernő szerette volna azt kiabálni, hogy mindenki takarodjon haza, mert az idén elmarad a Karácsony. Betegség, technikai okok miatt idén nem lesz Karácsony. A Karácsony az idén be van tiltva, és aki mégis karácsonyozni mer, fenyőfát díszít, vagy ajándékot osztogat, arra börtön vár. A szaloncukor, a csillagszóró és a csokoládéangyalka is be van tiltva! Vége a Karácsonynak, akarta kiabálni Szív Ernő, mert fájt a feje, mert a télből tavasz lett, és főként mert nem készült el négy határidős munkája. A konfekciós szaküzlet előtt várakozókat igyekezett kikerülni éppen, amikor megérintették a karját.
– Bocsásson meg, Szív úr – mondta egy középkorú férfi, akinek kerek és jellegtelen volt az arca, de a szemüvegén barátságos vízcseppek csillogtak.
– Igen – mondta Szív Ernő merev arccal.
– A nevem nem érdekes – mondta a kerek arcú.
– Nem érdekes – mondta Szív Ernő.
– Jó fél órája követem – mosolygott szelíden a férfi.
– Követett? – képedt el Szív Ernő.
– Szörnyű karácsonyi forgatag – magyarázta zavartan a kerek arcú. A földet bámulta, aztán felkapta a fejét. – Szív úr, amíg forralt bort ivott, megvettem a füzetet. Gondolkoztam, kockás legyen vagy vonalas. Végül a kockás mellett döntöttem.
– A kockás mellett – mondta Szív Ernő.
– Jobb lett volna vonalas? – kérdezte aggodalmasan a férfi.
– Az attól függ – mondta Szív Ernő.
– Mitől? – a szemüvegekben páni rémület csillogott.
– Hogy mire akarja használni őket – mondta Szív Ernő.
– Látja, milyen szórakozott vagyok – nevetett fel a másik. – A karácsonyi ajándékról van szó. Tavaly vettem neki sálat, habár az utcára nem mehet. De az erkélyen néha elüldögél. Tavalyelőtt mamuszt kapott. Kapott már virágot, asztali tükröt, pongyolát, és én már nem tudtam, idén mivel lephetném meg.
– Kicsodát? – kérdezte Szív Ernő.
– A feleségemet – mondta elkomorodva a férfi. – Tíz éve beteg szegény. Szobafogság. Tolókocsi. Nagyon szeretem.
– És most füzetet vett neki – mondta Szív Ernő.
– Maga miatt. Idén Szív úr lesz a karácsonyi ajándékom.
Szív Ernő nem szólalt meg nyomban.
– Ezt nem egészen értem – mondta aztán.
– Szív úr feltűnt a forgatagban, és megvilágosodtam.
– Még mindig nem értem – mondta Szív Ernő.
– Jöjjön – karolt belé a kerek képű ember – tudok egy kellemes helyet, ahol nyugodtan dolgozhat. – És néhány utcára az őrült karácsonyi forgatagtól valóban várt rájuk egy csöndes kis kávéház. A kerek képű az ablak mellé ültette a meglepetéstől védekezni képtelen Szív Ernőt, rendelt neki vörös bort és kávét, aztán elé rakta a füzetet.
– Írjon a feleségemnek egy szép történetet – mondta.
Szív Ernő soha nem akart még ennyire felébredni.
– Tudom, az írás művészete magányt és roppant figyelmet kíván – mondta a kerek képű. – Én most elmegyek. Két óra múlva visszajövök. Addigra egy ilyen író, mint Szív úr, bizonyára végez. Ha megszomjazik, rendeljen bátran, természetesen én fizetek. Csak egyre kérném. Szép és megható történet legyen. Reményteli. Beteg emberé lesz. Érti ugye?
(…)
Jószerivel nem volt vendég. Egy fehér hajú néni üldögélt csak a sarokban, habos kávét kanalazgatott, mígnem Szív Ernő észrevette, hogy a néni mind gyakrabban pislant feléje. Szív Ernő hirtelen félni kezdett. Pénzt dobott az asztalra, és kirohant az utcára. Szív Ernő belerohant a karácsonyi forgatagba, és boldog volt, hogy meglökik, hogy letapossák a lábát, hogy tűlevelet szórnak a nyakába, hogy miközben rohan, mindenféle csúnya szavakat kiáltanak utána.
Darvasi László
