Advent, vagy amit akartok…
december 10., szombat Hajmási Dávid
“A karácsony olyan alkalom, amelyről voltaképpen nem beszélek szívesen. Ez a szó egyrész oly sok mély, szent emlékképet hoz fel a gyermekkor meséinek kútjából, oly varázslatosan csillog az élet hajnalának szőkeségében, és oly sok megsemmisíthetetlen, szent jelkép szövi át: a jászol, a csillag, a Kisjézus, a pásztorok, király és napkeleti bölcsek imádása! Másrészt a “karácsony” mindahány lehetséges polgári érzelgősség és hazugság foglalata és méregkamrája, ipari és kereskedelmi orgiák, áruházi csillogások ösztönzője; mindenféle talmi ragyogású bádog, fenyő és gramofon, magukban káromkodó, fáradt csomagkihordók és levélkézbesítők, karácsonyfákkal ékesített, zavarodott ünnepi hangulatot árasztó polgári szobák, újságok külön számai és hirdetési rovatok, röviden: csupa általam gyűlölt és ellenszenves dolog, melyeket sokkal közömbösebben fogadnék, s sokkal inkább tudnék nevetni rajtuk, ha nem élnének vissza ilyen rettenetesen az Üdvözítő nevével és legifjabb éveink emlékeivel.”
(…)
Mindazonáltal be kell vallanom, hogy minden berzenkedésem és szorongásom dacára egy-egy decemberi estén, amikor a homályos, ködös délutánt követően a bevásárló utcában pezsegni kezd az élet, amikor a kirakatok színes és rikító fényei a vizes vagy havas aszfalton csillognak, és az utcán ünnepi nyüzsgés támad, ettől a hazug, heves karácsonyi forgatagtól, fényes külsőségeivel együtt kedvem támad, hogy egy órát kószáljak ebben a városrészen, amelyet egyébként elkerülök, és ilyenkor egy órán át önfeledten, lenyűgözve és bámészkodva őgyelgek a ragyogó üzletek között. Szinte álmodom; mint egy bagdadi kalifa fia, aki hosszú, kalandos utazás után, halálos veszedemleket kiállván és sanyarú fogságból megszökvén egy ragyogó, távol-keleti városba csöppen, lenyűgözve és kíváncsiságtól űzve vegyülök el a bazárok és kereskedők forgatagában. Ebben a hangulatban képtelenség gondolkodni, ám éppen az a csodálatos ebben az esti kóborlásban, hogy az ember megszabadul a gondolkodás kényszerétől. Ha azonban eközben hébe-hóba mégiscsak eltűnődöm, és figyelem magamat egy kicsit, akkor némi (egyszer derűs, másszor kínos) álmélkodással minduntalan arra jutok, hogy lám, én, a jó erőben lévő, enyhén őszülő halántékú, finom arcú, szemüveges, ötvenes férfi, lelkem mélyén szokatlanul infantilis maradtam, vagy pedig újra az lettem. Ezt akkor veszem észre, amikor igyekszem arra figyelni, hogyan is hatnak rám ezek a ragyogó kirakatok, és mely tárgyak tűnnek fel, melyeket kívánnék magamnak. És azt látom, hogy szinte ugyanazok a dolgok tetszenek és ébresztenek bennem vágyat, mint gyermekkoromban és kora ifjúságom idején.”
Herman Hesse: Karácsonyi kirakatok
