„…ők, kik nézték Hannibál hadát…”

…de vajon mekkora lehetett e had? És vajon mekkora sereglet kell a győzelemhez, na, nem a fizikaihoz, hanem a kevésbé látványos szellemi, lelki diadalhoz? Főleg mostanság, amikor mindenki, mindenhol döntő és végérvényesen megsemmisítő csapást tervez mérni a másikra, nehogy véletlenül ő maradjon alul… Móra Ferenc novellája, Fábri Zoltán, Gyenes István és Szász Péter forgatókönyve nyomán Deres Péter és Vidovszky György írta  a Hannibál tanár úr adaptációját, Vidovszky György rendezte az Átrium színpadára gyorsan pergő, lelki és fizikai „hadműveletté” a két világháború közti Magyarországunkról Magyarországunkból, úgy, hogy az a majd száz esztendőnyi különbség fel sem tűnik. Legfőképp azért, mert nincs is efféle eltérés. Nincs, mert mi itt és így élünk…

Sötétségbe burkolózik a színpad háttere, mely előtt félkörívben tantermi, piros vázú székek, egy-kettő ezek közül teljesen zöld, vagy épp teljesen fehér, avagy teljesen piros, hisz a nemzeti érzelemhez nemzeti trikolór dukál – még a székekből kirakhatóan is (díszlet: Kálmán Eszter). És ebben a sötét, ha tetszik, ünnepélyes avagy méltóságteljes feketeségben fel-le vonható vörös posztókkal paravánok emelkednek, így lesz egyszerre idézőjelek közé tevően szürreális és egyben sírnivalóan szánalmas is az előbb még akár megrendült tiszteletet kiváltó sötét feketeség.

És ez a feketeség, ez az előadásnyi sötétség, persze, revü is egyben, olyan, melynek az alap akkordjait, sosem múló refrénjét a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!” irredenta „nemzeti himnusz” adja.  Szép András, Nagy Zsolt, Czibor Attila és Pál Gábor dobbal, zongorával és nagybőgővel felvértezett zenekara  igazán kísérteties, múltba és jövőbe néző, abszolút kortárs zenei világú revüt kerekít.

Itt oktatja magánórán Nyúl Béla (Mucsi Zoltán) tanítványát, Petriket (Ivanics Tamás), aki egyben Nyúl tanár úr lányának, Katinak (Bíró Panna Dominika) udvarlója, és rikkancsként keresi kenyerét. Ivanics Tamás Petrikje megszeppent, saját árnyékából csak igen nehezen előlépni tudó ifjú, kinek hiába minden tehetsége: az akkori és az azóta is hangosan triumfáló kisebbség (avagy többség?) mindig elveszi, letöri, vagy épp jól irányzott pofonokkal elapasztja a bátorságát, egyéni hangját.

Merthát mindig voltak, vannak, és nagyon úgy fest, hogy lesznek is itt afféle mindig felbérelhető „kopaszok”, akik hol kormányhivatalokban, hol tévészékházak előtt el fogják állni a joggyakorló honfitársaik útját – így aztán nem nehéz lépten-nyomon Nyúl Béláknak lenni, még akkor sem, ha aztán ez a „nyúlbélaság” nem  válik éppen dicsőségünkre később.

Pedig ebben a „nyúlbélaságban” Mucsi Zoltán zseniális. Igazi etalon, alakítása egyben a legfájdalmasabban arcpirító tökörtartás is nekünk. Nekünk, akik nézzük őt, teljes oroszlánkörmeit megmutatni kész nekibuzdulásait, amelyek aztán rendre a bocsánat, hogy élek alig hallható egércincogásáig  vedlenek vissza a pillanat törtrésze alatt.

Mert Mucsi Zoltán Nyúl Bélája mi vagyunk. Akkor is, ha kikérjük ezt magunknak kurucos, tűzrőlpattant indulattal kardcsörgető hevületeink közepette. Igaz, ez az én kikérem magamnak, mert én nem vagyok ilyen, zsigeri mechanizmusunk Mucsi Zoltán tanár urát látva jó esetben semmivé lesz. Semmivé, mert játékát nézve, jó esetben látva is, rá kell eszmélnünk, hogy a mi magyaros igazi mentalitásunk avagy az alapvonalbeli karakterünk az sajnos vagy hál’ istennek épp olyan, mint Mucsi Zoltán Nyúl Bélája – kár is erre kontrázni gombnyomásra, mert azzal csak időt vesztünk. Fájdalmasan és fölöslegesen.

Mert ez a Magyarországunk mára – és jó, hogy így lett – egy tanteremnyi országgá vált, ahol az oktatást ellehetetlenítő hatalom állatorvosi lóvá tette mindazt, amiben és ahogyan élük. Nézd csak azt a tanári kart, ahol Nyúl tanár úr tanítani akar, tanítani akarna. Gyabronka József Ofenthaler igazgatóját, aki oly katonás határozottság mögé bújtatja szolgalelkűségét, hogy attól a nyál is összefut a szánkban – fene enné a gusztusunk, ugye!? A gerinctelenség olyan derekas kimértségű puhatestűsége ez, amelyhez már tehetség kell. Nem kisebb, mint Gyabronka Józsefé.

Ám csak hajszálnyival vagy még annyival sem marad el mögötte Makranczi Zalán Vidrozsil tornatanára, aki az igazodás és köpönyegforgatás megszámlálhatatlan köreit oly fürge sebességgel rója: hajbókol, mindenkit megelőzve mélyebben és hosszabban ülepeket nyal, hogy az már ámulatba ejt. És a színészi munkája iránt tisztelettel teli, mély főhajtásra.

Bár itt az efféle, könnyen halmazállapotot váltani tudó gerincességben minden tanártárs profi. Lugosi György Danielisz tanár ura vagy Katona László Schwarcz tanár ura is egymást überelni készen bizonyítják ezt oly zsigeri igyekezettel, hogy se köpni, se nyelni nem tudunk.

Mindezek közepette Dóra Béla Muray országgyűlési képviselője igazi hab ezen a jellem(telenség) tortán, kinek interpellációja a lejáratás valóságos lavináját indítja meg az addig ünnepelt, körbe ajnározott, ám a következő percben már zsidó bérencezett – ma sorosista, libsi, idegenszívű, amelyik tetszik – Nyúl Bélának, hogy már meg sem lepődünk. Miért is tennénk: mifelénk, ahol a Nemzeti Együttműködés kövét – ahogy a minden óhajnak vagy nyomásnak megfelelni akaró Mucsi Zoltán Nyúl Bélája is ezt teszi végül – tartjuk akarva-akaratlan a kezünkben, ott ez már fel sem tűnik.

Hátunk azért borzong, ám még inkább borzongana, ha a rendezés mindegyik íve, szála szép egységes ívbe tudna rendeződni a némiképpen „széttartó” vagy legalábbis „külön utas” volta helyett.  Ez persze betudható a premieren rendre másképpen működő előadások sajátságának is.

Az azonban biztos, hogy a Vidovszkzy György rendezte Hannibál tanár urat nem kell bármilyen más irodalmi avagy filmes előképéhez hasonlítani. Színpadi unikalitás született, a legjobb fajtából. Olyan, amelyből aztán egy magyarországnyi önmagunk, Nyúl Bélák hada, serege néz vissza ránk.  Egy Nyúl Béla had, amely bármelyik pillanatban Hannibál Alpokon is átkelni képes hada is lehetne… Vajon kikre akarunk, szeretnénk, tudunk majdan egy következő  száz év múlva emlékezni?

(2022. december 3.)

Csatádi Gábor