…sokáig fel sem tűnnek, és talán azt is hihetnénk, hogy ez a világ így (is) működik, azaz: az a bizonyos buktató be is árazódott: normalitássá lett. Azt is hihetnénk, ám az élet váratlan elevensége – és nem csak a komédiákban – rendre rácáfol erre… Őze Áron Tristan Petitgirard Válásguru c. vígjátékát rendezte egyre nagyobb kanyarokat vevő komédiává a Rózsavölgyi Szalonban arról, hogy sem emberileg, sem érzelmileg nem igazán állunk az életünk magaslatán – ez persze roppant vicces, de pont annyira elkeserítő, amin szintúgy nevetünk. Miért is ne? – sajnos.

Kínosan minimál design-ú nappali: minden fehér, jól szabott és steril, hisz az élet is csak akkor jó a maga elevenségében, ha azt mi tarthatjuk teljes kontroll alatt: kék párnák a fehér kanapén (díszlet: Enyvvári Péter). Ide csönget be egy este Eric (Brasch Bence), hogy szakítson az itt lakó nővel, Chloéval (Ullmann Mónika), merthogy Eric épp a munkáját végezné: őt azért fizetik a megbízói, általában férfiak – e konkrét esetben Quentin (Józan László) -, hogy szakítsanak helyettük és nevükben a barátnőjükkel. Mert ez mára egy ilyen világ: humorosan röhejes, könnyfakasztóan vicces az, hogy életképtelen módon élünk. Egyenarccal, mint a robotok. És mások pedig ezen az életképtelenségen – mindannyiunkén, kivétel nélkül – torkuk szakadtákból röhögnek. Kínjukban, avagy magukról közben mit sem tudva, az most más kérdés.

©Molnár Miklós

Őze Áronnak nehéz feladat jutott, hiszen az emberi szánalmasságon alapuló komédia ősi nevetésforrás nyilván, ám az, hogy ez a szánalmasság mára világnormalitássá lett – és így “kell” rajta és magunkon nevetni -, hát ez az, ami nehézzé, kínosan nehézzé teszi ennek az anyagnak a színrevitelét.  Őze Áron viszont előre menekül és beelőz: az önmagát bátran bábuvá, érintőképernyős géppé simán átminősítő emberből azt mutatja meg nagy totálban, ami őt minden arctalanságba iparkodó igyekezete ellenére is emberré teszi, visszarántja az emberi mivoltának keretei közé: az érzelmeit mutatja meg. És ezeket az érzelmeket látva még van némi remény.

Mert ugyan Brasch Bence Ericje más nevében, jó pénzért csönget be Chloéhoz, hogy annak a másnak a nevében szakítson, de azt, hogy a majd tíz éve őt elhagyó barátnője nyit neki ajtót, azt nem gondolta volna.

Brasch Bence játékában a megdöbbenés és a fásultság, és az e fásultságból kirángató zavarodottság ad egymásnak találkozót. Az élet váratlanságának elevensége kicsavar kezéből minden jól begyakorolt klisét, és csak az marad, ami vagy van, vagy nincs. Vagy adatik, vagy egy életre híján leszünk tőle: spontán jelenlét, rátermettség, karakánság, saját szívünkre, érzelmeinkre hallgatás.

©Molnár Miklós

Brasch Bence Ericje tökéletes zavarban van, hisz egyszerre az elmúltnak hitt, ám újra éledő érzései után szalad, miközben lepleznie kell, amíg lehet, hogy az ő munkája mások helyett szakítani, azok helyett, akiknek ehhez pénzük van, de arcuk nincs. Játékában ott a bizonytalan, hirtelen meglepett, sarokba szorított őz riadtsága, ami aztán a féltékenységtől egyre inkább fékevesztett, kard, ki kard bátorságba csap át – nem tudunk nem drukkolni neki.

Miközben Ullmann Mónika Chloéja a jelenlegi barátját, Quentint várja, akinek a nevében toppant be most Erik szakítani, várja kacsasülttel, és a konyha meg a nappali között osztja meg magát, nem is tudja, hogy mit érezzen, melyik férfi után vágyjon jobban. Chloéjából meglepődöttség szikrázik: nem tudja, hogy kinek, minek higgyen, kit és miért szeressen jobban, ki felé engedjen meg magának mélyebb, elemibb vonzalmat. Chloéját nézve magunkat látjuk a világban, ahol próbálnánk stabilitást, kapaszkodót találni, de nem igazán sikerül.

És Chloé és Eric váratlanul adódó “légyottjába” beviharzik Józan László minimál érzelmi intelligenciát magának megengedő Quentinje, aki persze megijed, hogy már szakított a nevében és helyette az a bizonyos Válásguru,  Erik , akit persze nem ismer  személyesen, hisz vele is csak távolról értekezett, úgy adta le a megbízását a szakításra.

©Molnár Miklós

Józan László Quentinje igazi gyújtózsinórja ennek a komédiának, amelyben minden abnormális, minden tökéletesen elborult és szürreális attól, hogy nem merünk, akarunk, tudunk arcot kölcsönözni annak, akik vagyunk, lehetnénk. Őt nézve mindent, és mindennek az ellenkezőjét is elhiszünk: érzelmi analfabétájából, mint rakéta-kavalkád tör fel a zűrzavarban az egyre kínosabban megszülető, önmagára találó élni akarás .Egyszerűen: zseniális. Igen, tényleg az.

Ez a Válásguru tökéletes, a legjobb értelemben vett agyamentség arról, ahogy élünk, ahogy visszük, menedzseljük az életünket, azaz: ahogy minderre képtelenek, életképtelenek vagyunk. És persze ezen nevetünk. Hogy kínunkban, avagy saját, röhejesen szánalmas életünket nézve, felismerve, az már mindegy is. Ne legyünk mindig feltétlen nagyigényűek. Ám arcunk mégis jó, ha van, lenne hozzá.

(2022. december 15)

Csatádi Gábor