...mert sosem tudhatjuk, hogy minek leszünk kitéve. Váratlan meglepetések egész sorát zúdíthatjuk fejünkre, ha nem vagyunk kellően óvatosak. És így a behajlástól remélt előnyeink egyetlen pillanat alatt egész lavinányi katasztrófát indíthatnak útjára. Ray Cooney A miniszter félrelép c. vígjátékát Keszég László rendezte a Miskolci Nemzeti Színházban egyre fejvesztettebb komédiává, olyanná, amelynek a végére már nem is tudjuk, hogy hová is lesz, lett az a nyakunk végén lévő szürkeállomány-köteg. Igényes, ínyenceknek való rendezése egy nagyon is egyszerű rúgóra járó darabnak, ami a játék tempója és minősége okán oly utánozhatatlan habkönnyűséggel ajándékoz meg, hogy ezután már csak efféle minőségű habkönnyűséget keresünk majd – és ez az, ami e mai világban a legveszélyesebb, sajnos és hálaistennek.

Ámbár semmi sem az, aminek látszik, semmi sem oly habkönnyű, hogy ne lenne képes akár igen kellemetlen fejfájást okozni. Egy hatalmas ablakokkal bíró lakosztály, minimál stílusú berendezéssel, bíborlila kanapéval – legalább a kanapé tartson bűnbánatot -, szinte könnyelmű bohémságra csábít, olyanra, ahol minden kevésbé erkölcsös teljesen magától érthetődő evidencia lesz (díszlet: Árvay György). Egy miniszter, Richard Willey (Simon Zoltán) a munkája mellett, helyett és közben szerét ejti, hogy az ellenzék egyik titkárnőjével, Jane Worthingtonnal (Czakó Julianna) egy elit hotelban a Temze-parton, hogy a parlamenti viták alatt, helyett és mellett elszórakoztassák egymást bővérű szerelmi légyottjaikkal. Már ha hagyják őket.

©Gálos MihálySamu

Mert hát már éppen durranna a pezsgő, csócsálódna az osztriga, hullanának a földre a ruhadarabok, és kéjsóvár pillantás vetődne a hatalmas ablakokon át a Temzére – elhúzva ehhez az ablaktáblákat takaró függönyt-, de egy ablakpárkányon behajló holttest hirtelen véget vet ennek a mézédes, egyre tüzesebb idillnek. Simon Zoltán Richard Wiley minisztere olyan naiv, bővérű, a legyet is reptében kielégítő macsó, akinek szemrebbenés nélkül elhiszed, hogy a munka, még ha kormányzati is, csak alibi, gyors és könnyűnek gondolt pénzkereseti forrás, amolyan jól fizető díszlet, apanázs és támogatás ehhez a bővérű életigenléshez.

Persze legyünk tárgyilagosak, már amennyire ebben a feje tetejére állított kalamajkában lehetséges. Hisz a holttestet a rendőrség és a lelepleződés kiiktatásával el kellene tüntetni íziben. Czakó Julianna Jane-je pedig oly érett, dögös, hűvösen tüzes titkárnő, hogy annak egy fabábú sem tudna ellenállni.

Egyre inkább azt érzed, hogy Czakó Julianna a női, magyar Benjamin Button: ahogy telnek az évek, ő egyre csak fiatalodik- szebben, érettebben fiatalodik. És persze egyre gyermeklelkűbb is, hiszen Jane-nek ami a szívén, az a száján: kimondja vagy tanácsolja, ami logikus és a legkézenfekvőbb. Csak épp egy ilyen, a miniszterelnököt is közvetetten érintő lebukási ügyben nem a legkézenfekvőbb és teljesen őszinte, ösztönös megoldások a legcélravezetőbbek.

©Gálos Mihály Samu

Keszég László rendezésében ez a fékevesztett komédia, mint tubarózsa, mint tűzijáték-orgia bomlik ki előttünk anélkül, hogy egy pillanatra is lenne azon időnk elmélázni, mennyire is habkönnyű egyébként az az alapanyag, ami a szemünk előtt zajlik. Nincs időnk, és nem csak a tempó fokozódása miatt. Nem, mert itt a játék szenvedélyességének és a karakterformálás intenzitásának a tempója fokozódik, lesz egyre sokrétűbb és elementárisabb, hogy aztán a végén józan ésszel, hideg logikával már ne is legyél képes követni mindazt, ami a szemed előtt megy végbe.

Totális káosz. Az életünk elhazudott, görcsös szerepjátszásaival a fejetlenségig fokozott és fokozódó káosza ez. Totális, mint az életünk. És mint az életünk önhazugságainak totalitása: vagy felszabadító vallomássá vagy mindent maga alá temető pusztítássá lehet csak – és mindezt egy habkönnyű alapanyag talaján építkezve. Hát nem semmi. Avagy nem akármi!

És ehhez persze mindig kell egy jó dramaturg is, aki nem szeret bele egyetlen egy geggbe, poénba sem annyira, hogy attól ne tudna, mint szenvedély hevében nagy ívben röptetett alsóneműtől, mint már szükségtelentől, megszabadulni. Mert hát mindig annyi ruhadarab legyen rajtunk, amennyi kell – sem több, sem kevesebb.

©Gálos Mihály Samu

És ez a sem több, sem kevesebb vezényel ízléses minőséggel itt mindent és mindenkit.  Legfőként Fandl Ferenc Georg Pigdenjét, a miniszteri titkárt, akire a hulla eltüntetése és minden más egyre többféle megoldást igénylő probléma hárul(na).

Fandl Ferencet ritkán látni ennyire felszabadult virtuózként, holott ő ebben a műfajban alapjáraton sem akármi, ám most oly könnyed koncentráltsággal, a kispolgári allűrök és a láncait letépett oroszán jól adagolt kettősével próbál minden helyrebillenthetetlent helyére billenteni, hogy szánk tátva, rekeszizmunk összeszorulva, tenyerünk tapsra készen marad.

Ahogy Feczesin Kristóf begőzölt egér módjára fel és alá futkosó Ronnie-ja is – Jane férje – önértékelési zavarával kevert féltékenységi rohamaiban rója a hotelban a köreit, srófolva bennünk hol a nevetés, hol a bonyodalomspirál okozta feszültséget. Azt, amely ebben az előadásban már eleve a végletekig feszített, mert ez a végletekig feszítettség az, ami minden szereplőnkben valamilyen „döntéshelyzetet” eredményez, ami persze újbóli humorforrás, a legjobbik fajtából.

©Gálos Mihály Samu

És hogy mindez hová és mivé fajul? – nem spoilerezném el, mert ezt látni kel! Azt persze már kevéssé értem, érzem, hogy ez a lakosztály miért alakul táncos-zenés revüvé az utolsó jelenet végén. Olyan ez, mint tökön a gyűszű, persze: a politika és a felső vezetés gyűszűje. Mindenesetre ez egy olyan előadás egy olyan rendezésben, amiért érdemes, sőt szükséges behajolni a Miskolci Nemzeti Színházba, még mielőtt bármiféle ablak ránk csapódna a bekukucskálás közben.

(2023. január 19.)

Csatádi Gábor

©Gálos Mihály Samu