…amíg lehet, amíg van erőd értünk jönni, és amíg nekünk van ambíciónk veled menni. Mert utána már végünk. Ám lehet, hogy már most is késő… Jászberényi Sándor A varjúkirály c. kisregényét Jászberényi Gábor rendezte pincekomor, sötét drámává az RS 9 Színház Vallai Kertjében arról, hogy az ember a babonák, a gazdasági nyomor és a kékplakátos kormányzati tájékoztatás hatására miképp torzul el egészen a felismerhetetlenségig a félelmei és a kitaszítottság közepette. Erős tónusú, bátor kísérlet egy kortás szöveggel, amely bár nem lett teljesen hibátlan, ám atmoszféra teremtődik, amelyhez egyszerre vonzódsz, és amelytől menekülnél is.

A Duna-Tisza közén, a Kunságban vagyunk, Átokházán. Azaz a bolthajtásosan, téglával kirakott Vallai Kertben, ahol egymást keresztezve lepedők lógnak, tagolva a teret, és az elemlámpák, a reflektorok fényeinek útját elállva (látvány: Szász Antal). Egészen komor, hátborzongatásig sötét ez a hely. Olyan, ahol a reményvesztettséget, a kilátástalanságot nem megérteni, hanem megérezni lehet.

©Papp Adrienn

Olyan, ahol már semmi jóra nem számítasz, annak is örülsz, ha elvegetálsz, tovább- és túlélsz, ha egyáltalán megengedik. Valakik, mások, akik feletted állónak érezve magukat, mint papírmasé figurákat tesznek ide-oda. Jászberény Sándor kisregénye és maga Átokháza a lehető legkevesebb eszközzel teremtődött autentikus valósággá itt. Egy tanyavilág világtalansága terebélyesedik el a bolthajtás alatti játszóhelyen.

Dobolás, dobolás, dobolás a sötétben, míg helyünket elfoglaljuk. A dobolás hangja szinte transzba, mint feneketlen kút mélyére, visz egyre beljebb, beljebb. Ahol a disznószar szaga a dohszaggal egyetlen körte fényében keveredik, ahol Csontos Tamás (Jászberényi Gábor) és roma barátja, Csaba (Gulyás Hermann Sándor) élnek egymástól egy tanyányi távolságra, ahol a munkanélküliség, a pálinka és a füvezés adnak a napoknak ritmust.

Ahol Jászberényi Gábor Tamása az anya öngyilkossága után egyedül él, alkalmi munkákból. Fekete farmerban, fekete felsőben – ahogy egyébként a másik két szereplő is -, szinte személytelenül, csak a tekintetnek hagyva a főszerepet és a teljes önazonosság hordozását, próbál a rászakadó kiúttalansággal és lelkiismeret-furdalással mit kezdeni. De nincs mit tenni: nem igazán birkózik meg vele. Fénysugártól fénysugárig, az elemlámpa fénysugarai között, mint remény- és lehetőségsugarak közt hánykolódva, csapódva próbál élni. Vagy inkább már csak túlélni. Túlélni azt, amit nem képes: a gyerekkori traumát, az abból a korból megöröklött kilátástalanságot.

©Papp Adrienn

Tamás mellett Gulyás Hermann Sándor Csabája egészen életenergiákkal teli, és oly gyermeki megbabonázottsággal szegezi a saját házának falára a varjakat – a fa ruhacsipeszeket sokasítva az acélsodrony kötélen, hogy egészen beleborzongsz e megszállottságba. Mosolya, derűje már nem evilági. Nem, mert a nincstelenség űrjét a fóbiák, a félelmek és a babonás rettegés szülte „mosoly” és „derű” tölti ki. Őt nézve egyszerre kezdesz viszolyogni és vonzódni ehhez a világhoz, és kapaszkodni belé, mint a világtalan az őt tájoló vakvezetőbe.

Egészen bámulatos, intenzív, ahogy Jászberényi Gábor és Gulyás Herman Sándor az előadás többi szerepét is játssza, jelezve egy-egy éles hangsúlyváltással, egy sapka fel- vagy levételével a szerepváltásokat. Jászberényi Gábor rendezésében ez az összesűrítettség, a teljesen résmentessé tett játékmód az, ami még lidércesebbé, torokszorítóbbá teszi a játékot és az e játék által életre hívott atmoszférát.

Azonban a játék kompakt, jó értelemben vett töménysége és a szövegkönyv ehhez mérten helyenként bőbeszédű volta igazán érdemelne még egy közepes mértékű dramaturgiai igazítást – amitól az igen jó hátborzongatóan jóvá tud válni. Azaz: a játékmód és a szöveg szikársága egymást kölcsönösen támogatná, ami ezt az előadást tovább tökéletesítené.

©Papp Adrienn

Ha már tökéletes: ahogy Sebők Maja az egyházi iskola főnökasszonyát, a dohánybolt eladóját vagy a kocsmárosnét játssza, az maga a játék töménysége által létrehozott jelenlét: dermesztő. Másra nem tudsz figyelni, minden idegszáladat oda szegezi dermesztő játéka. Pont olyannyira, mint Gulyás Hermann Sándor Csabájának falra szegzett, védelmet és iszonyattal vegyes vonzalmat magának követelő kimerevítettsége.

Átokházát mi már nem tudjuk „kivédeni”. Már rég túlterebélyesedett az egy településnyi, egy tanyányi területen minálunk. Már az egész kilencvenháromezer négyzetkilométernyi területünket akarja, pont olyan vérfagyasztó elszántsággal, lélektelen riogatással, ahogy azt a Jászberényi Gábor rendezte Varjúkirály vizionálja. Ám van-e a lelkünk legmélyén mindezen elsötétíteni akarás ellen elég, saját önértékelésünket jelentő, hiedelmekkel dacolni tudó, élő, eleven, ki nem szegezhető Varjúkirály?

(2023. január 21.)

Csatádi Gábor